Klára édesapja, a Függetlenségi Pártban politizáló, jogi végzettségű Héderváry Lehel huszonöt évvel volt idősebb feleségénél, Radó Kláránál. A két öntörvényű embernek az óriási szerelem ellenére sem ment könnyen az együttélés. Klára anyai nagyanyja egyébként festőművész, anyai nagyapja, Radó Sámuel pedig a Magyar Távirati Iroda alapítója volt.

Gyerekkor

Iskolás évek
Klárának szép és békés gyerekkor jutott az Aréna úti, majd a Lánchíd utcai tágas lakásban és persze igazi „jó nevelés”. Iskolába a Sacré Coeur zárdába járt, utána teniszórákat vett, barátnőkkel zsúrozott. Eközben szinte észrevétlenül tanult meg franciául az először a háztartást vezető (így természetesen náluk lakó), később családtaggá fogadott, svájci Sophie-tól. Az idillnek 1932-ben szakadt vége, amikor Klára édesapja hirtelen meghalt. Anyja lépett elő családfenntartóvá, a Magyar Külkereskedelmi Hivatal megbízottjaként kiküldetést vállalt Párizsba, és modern asszony lévén engedte, hogy lánya maga döntsön: vagy Párizsban folytatja az iskolát, vagy Brüsszelben, ahol önálló életet kezdhet. Klára az utóbbit választotta és bentlakó lett a brüsszeli Sacré Coeurben. Érettségi után a louvaini egyetemen tanult filozófiát: mindazoknak, akik jogot vagy közgazdaságtant akartak hallgatni, ez volt az alapozó évük. A háború kitörése után azonban az egyetemet átmenetileg bezárták, és 1940 tavaszán a diákoknak azt tanácsolták: hagyják el Belgiumot és menjenek Franciaországba.

Irány Amerika
Az út Brüsszelből Párizsig sem volt egyszerű. A politikai helyzet a végletekig kiéleződött, Franciaországban egyenesen a belgákat okolták a háborúért. Mivel a németek már közel jártak Párizshoz, a Brüsszelből induló vonat – amelyen Klára utazott – a fővárost elkerülve Orléans-ban állt meg. Kláránál volt némi arany, amit édesanyja adott vészhelyzetre, s mivel biztonsági okokból nem volt tanácsos leszállni a vonatról, odahívott egy kisfiút, és megkérte, hogy egy arany fejében hozzon neki vonatjegyet Párizsba. Csodák csodájára a gyerek nem tűnt el, hozta a jegyet, Klára átszállt egy másik vonatra, és néhány órával később megérkezett Párizsba. Küszöbön állt a német bevonulás, az emberek tömegestül hagyták el Párizst. Minthogy a magyar követség Bordeaux-ba tette át székhelyét, Kláráék is oda utaztak. Héderváryné, aki korábban többször megfordult Amerikában, megpróbált ösztöndíjat szerezni a lányának valamelyik amerikai egyetemre, és sikerrel járt: a híres Harvard egyetemhez tartozó Radcliffe-től kedvező válasz érkezett. Klára Franciaországban vonatra szállt és Spanyolországon keresztül Portugáliába utazott. Bár a kupéban mindenki magyar útlevelet szorongatott, amikor magyarul szólította meg útitársait, nem tudtak válaszolni. Hamar rájött, hogy hamisított magyar úti okmánnyal utaznak – ekkor már csak magyar és svájci útlevéllel lehetett átkelni Spanyolországon, más országok papírjait nem fogadták el. Mindannyian Lisszabonba tartottak, hogy ott hajóra szálljanak Amerika vagy Afrika felé.
A New Yorkba megérkező Klárát rossz hír várta. Kiderült, hogy édesanyja terveik ellenére nem utazhat utána, Magyarország háborús szerepvállalása miatt ő már nem kapta meg a beutazási engedélyt az Egyesült Államokba. Héderváryné így visszament Belgiumba, és bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba.

Dr. betanított munkás, teniszedző és házitanító
Klára ott állt New Yorkban család és ismerősök nélkül, egy szál magában, s csak néhány szót tudott angolul. Ekkor jött a következő rossz hír: az egyetem Magyarország hadba lépése miatt visszavonta az ösztöndíját. Pénze nem volt, munkát kellett találnia, s végül egy félnapos gumigyári állás hozott átmeneti megoldást. Délelőtt az egyetemen közgazdaságtant hallgatott, délután pedig gumicsizmákat emelt le a futószalagról. Mivel még talpat is csapott a csizmára, azaz dupla munkát végzett, öt centtel többet keresett, mint a többiek. Akikkel egyébként remekül kijött. A gyár egy örmények lakta környéken állt, így a munkatársai többnyire örmény háziasszonyok voltak. A magyar lányt nemcsak megkedvelték, de még tisztelték is, docnak becézték, hiszen ő volt közöttük az egyetlen tanult nő. A futószalagnál keresett kevéske pénz épphogy fedezte a napi kiadásokat és az albérleti szobát. Amikor már jól tudott angolul, kilépett a gumigyárból, és óraadó tanárként helyezkedett el egy kisebb egyetemen. Amit reggel megtanult a Harvardon, azt itt délután leadta. Nemcsak közgazdaságot tanított, hanem mindent, amit lehetett, például öt dollárért teniszórákat adott. Nem sokkal később a New York-i Columbia egyetemre került, és megtalálta azt a mellékállást, amely minden diák álma: egyszer egy héten, vasárnap délután, franciát és teniszt tanított egy milliomos gyerekeinek. Hét közben egyetemre járt, hét végén pedig eljött érte a sofőr, és vitte a családhoz, ahol pezsgővel és kaviárral várták. Úgy gondolták, egy franciatanárnőt így illik fogadni, ráadásul jól is fizettek. Aztán véget ért a háború, Klára ledoktorált, és zsebében ott volt az egész vagyona: kereken öt dollár.

Az ENSZ és a magyar kérdés
Az egyetemen kifüggesztett álláshirdetések között az egyik különösen ígéretesnek tűnt: az ENSZ angol és francia nyelvű közgazdasági szövegek szerkesztésére keresett munkatársat. Klára már korábban is próbálkozott a szervezetnél, akkor azonban csak gépírónői állást ajánlottak, a szerkesztői munka viszont elnyerte tetszését. Jelentkezett, felvették, és ezzel kezdetét vette az ENSZ-nél a legkülönbözőbb beosztásokban eltöltött életszakasza. Közben a magánélete is bonyolódott, mégpedig a szó szoros értelmében. Jöttek nagy és kevésbé nagy szerelmek, de valahogy mindegyik komplikált volt. A karrier viszont épült, az évek során Klára több osztályon megfordult, egyebek közt a Közel-Kelettel is foglalkozott. Éppen egy egyiptomi kiküldetésből tért vissza, amikor a hajón meghallotta a magyar forradalom hírét. Másnap New Yorkban azonnal felajánlotta segítségét a magyar ügyet kivizsgáló különleges bizottságnak, az úgynevezett 5-ös bizottságnak, de magyar származását gyanúsnak találták, ezért elutasították. Rövidesen kiderült azonban, hogy a bizottságnak mégiscsak szüksége van valakire, aki legalább azt tudja, hogy hol van Budapest, és mivel külsőst nem alkalmaztak, felvették tolmácsnak. Bécsben, Londonban, Rómában és Genfben hallgatták ki a Magyarországról elmenekült tanúkat, Klára összesen 111 beszámolónál volt jelen tolmácsként. Később ő maga is tagja lett a bizottság titkárságának, négy éven át gyűjtötték, elemezték és értékelték a magyar forradalommal kapcsolatos anyagokat, még a megtorlásokat is számon tartották, pontosan rögzítették, kiket börtönöztek be, végeztek ki. 1962-ben a több ládányi anyagot Klára irodájában helyezték el, s ezt nyugdíjazásakor – természetesen engedéllyel – magával vitte. Úgy gondolta, a dokumentumok a magyar nemzetet illetik meg, így ezek tekintélyes részét a rendszerváltozás után a Széchényi Könyvtárban helyezte el.

A brüsszeli nyugdíjas
Az ENSZ-nél eltöltött harminckét év után Klára 1981-ben visszaköltözött Brüsszelbe. Innen négy évig belga delegátusként járt vissza a szervezet éves közgyűléseire, majd három éven keresztül a főtitkár külön kiküldöttjeként dolgozott Japánban. Néhány éve egy üzleti főiskolát igazgat Brüsszelben, és örül, hogy végre több a szabad ideje, kedvére olvashat, utazhat, találkozhat emberekkel. Amerikában is sok a barátja, de oda ma már ritkábban utazik. New Yorkban az ENSZ-szel szemben volt egy kis bérlakása, a kertben őszibarackfával, mindig ott lakott, ha visszament látogatóba Amerikába. A házat azonban lebontották, felhőkarcolót építenek a helyére. Újabb veszteség, amit megpróbál a körülményekhez képest jól viselni. Megszokta, hogy a veszteségekből is nyertesként tud kikerülni.

Szerző: Bokor Gabriella, fotó: családi archívum
Megjelent: 2010. január, A küszöbön túl című rovat. Minden jog fenntartva.