Egészen más világ

2009. Február 15.

Van-e fogalmuk a nagyvárosiaknak arról, hogy falun, kis községben mennyire mások a létezés szabályai? Olyan nőkkel beszélgettünk, akik életük egy szakaszában kötődtek Budapesthez, mégsem gondolták egy percig sem, hogy képesek lennének nagyvárosban élni.

Jász-Nagykun-Szolnok megyében, a jászberényi kistérségben, a Zagyva jobb partján járunk. Jászfelsőszentgyörgy 1840 fős kis település. „Itt születtem, a férjem is innen való – kezdi Hajni. – Bár Jászberényben jártam a tanítóképzőbe, soha nem volt kérdés, hogy itt maradok.” Hajni mindig is tanítani szeretett volna, főiskola után munkát kapott egykori általános iskolájában. Jászfelsőszentgyörgyön a nyolc osztályos általános iskola mellett egy napközi otthonos óvoda is van. A családalapítással egy időben Hajniék házat építettek – ahogy vidéken szokás, kalákában. „Többek között a házunk az, ami itt tart minket. A saját erőnkből, a két kezünkkel építettük. Nagyon ragaszkodom hozzá. A magyarok egyébként is röghöz kötöttek.” Aminek ugyanakkor komoly gazdasági okai is vannak. Jászfelsőszentgyörgyön nincs ára a házaknak. Ha valaki el akarna innen költözni az ország másik végébe, olyan keveset kapna a házáért, hogy kezdhetne mindent elölről.
Talán mondanunk sem kell, hogy a munkanélküliség okozza a legnagyobb problémát a faluban. Munkalehetőség tulajdonképpen nincs, a legnagyobb foglalkoztató maga az önkormányzat. „Nagyon nehéz munkát találni vidéken. Mindenki a tíz kilométerre lévő Jászberényre tekint. Ha ott sincs munka, akkor nagy a baj” – meséli Hajni, aki maga is volt már érintett. Az elmúlt három évben, amikor tanári állása megszűnt, sok mindennel foglalkozott: volt szociális gondozó, életbiztosítási ügynök, referens a Nemzeti Tankönyvkiadónál. „Mindenképp tanítani akartam. Én ezt szeretem. Nagyon vissza akartam kerülni. De most, hogy újra taníthatok, ilyen hosszú kihagyás után, gyakran felteszem a kérdést: kellett ez nekem? Nagyon megváltoztak a gyerekek. Sokkal nehezebb tanítani most, mint pár évvel ezelőtt.”

Mást jelent a távolság
A faluban élők nagy része zöldségtermesztéssel foglalkozik. A magántermelők fő megélhetését a kertészet adja, paprikát, káposztaféléket és burgonyát termesztenek, fóliasátrakban. Az viszont tévedés, hogy mindenkinek van veteményese és háziállata, és ezzel egészíti ki a családi kasszát. „Mi is mindent a boltban veszünk meg. Nem fóliázunk, ahogy sokan mások sem, így ha zöldség kell, elmegyünk a boltba. Nemhogy én, de a szüleim sem tartanak állatokat.” Bár Jászfelsőszentgyörgyön helyben van az orvosi rendelő, a gyógyszertár, a fogorvos, mégis a közeli Jászberényben intéznek mindent az emberek. A faluból óránként indul busz a fővárosba, Pestre mégis ritkán járnak. „De nem azért, mert utáljuk. Csak amire szükségünk van, azt a közelben megoldjuk. Biztos tudnék egy-két évet Pesten lakni, de aztán hiányozna a tér. Arról nem tudok lemondani, hogy csak fogom magam, és kiülök a kertembe.” A távolság mást jelent errefelé. „Közösségi életről azért is beszélhetünk, mert nagyon közel élünk egymáshoz. Felülök a biciklire és átmegyek anyósomhoz, közben benézek az ismerősökhöz is. A távolságok is kisebbek és ebből sok minden következik. A szomszéd is átjön, ha nyársalunk.” Ugyanakkor Hajni arról is mesél, hogy amióta betört a kábeltévé, az internet a faluba, azóta sokkal többet ülnek az emberek otthon. „A tévedések egyike, amit a városiak gondolnak rólunk, hogy még mindig kinn ülünk a padon esténként, és pletykálunk. Ez nem így van. A pletyka a faluban sem fontosabb, mint bármely más közösségben.”
Hajninak nagy gyerekei vannak, fia Pesten lakik albérletben, mert helyben nem talált munkát. Már nem is akar visszamenni Jászfelsőszentgyörgyre. Lánya középiskolás, egy egri kollégiumban lakik. Ő sem a faluban képzeli el a jövőjét. „Én sem akarom, hogy itt maradjanak Szentgyörgyön. Nincs munkahely, nincsenek lehetőségek. Ugyanakkor sajnálom a falut, mert elöregszik és elszegényedik.”

Kényszerközösség?
Mariann története éppen a fordítottja, mint Hajnié. 19 éves koráig a fővárosban élt, egy budai panelben. Családjában mindenki pesti, a vidéket a nyári balatoni nyaralások meg egy-két úttörőtábor jelentette. Ennek ellenére már nagyon fiatalon tudta, hogy nem egy pesti bérház harmadik emeletén szeretne élni. „Sarokban ülős gyerek voltam, amolyan jól el van otthon típus. Nem volt baráti köröm, nem jártam diszkóba. Tulajdonképpen nem használtam a főváros adta lehetőségeket, talán mert nem éreztem őket lehetőségnek. Mindig vidéken akartam élni, oda húztak az olvasmányélményeim, vagy akkoriban ment A farm, ahol élünk sorozat, amibe egyszerűen beleszerettem. Akkor még Pest közelében képzeltem el.” Az érettségi környékén aztán Pesten megismerkedett egy szabolcsi fiúval. „Első férjem családján keresztül láttam bele jobban, hogy milyen a vidéki élet. Nagyon tetszett a tipikus alföldi vidék, imádtam. Akkor már persze jobban beleláttam, hogy azért ezzel sok munka is jár. Amikor összeházasodtunk, nem volt kérdés, hogy vidékre megyünk.” Nem sokat keresgélték a házat, rögtön az elsőt meg is vették. „Már útban a háznézőbe is tudtuk, hogy ott akarunk lakni, annyira gyönyörű volt a táj. Megvettük a házat. Nőtt a gaz a házon belül, az első három évet nem sírom vissza, az igaz. Utólag azért abban is volt romantika.” A munkát nagy mértékben megkönnyítette, hogy a falu azonnal befogadta őket. „Szerettek engem a faluban, hozták a süteményt, segítettek sok mindenben. Nagyon fontos, hogy be tudj illeszkedni. Ez talán fiatal korban könnyebb, még képlékeny a személyiséged.”
Mariann házassága zátonyra futott, de a válás és a ház eladása után sem gondolt arra, hogy visszamegy a fővárosba. Közel tíz év után már semmilyen kapcsolata nem volt a városi élettel, idegennek és távolinak érezte, hogy valaha pesti volt. Második férjével és két gyerekükkel ma a Somogy megyei Iharosberényben élnek, gyönyörű környezetben, ahol a dombos és a síkvidéki jelleg egyszerre van jelen, éppen ezért a túrázók kedvelt helye. „Ahogy a kocsival végigmegyek a falun, mindenki integet. Mindig ugyanott és ugyanakkor veszem meg a kiflimet. Ha tíz perccel később érek a boltba, mint ahogy szoktam, nem kell kiállnom a sort, mert a pék pontosan tudja, hogy késésben vagyok. Egész más kedvvel megyek így dolgozni. Ez tulajdonképpen egy bizalmi kör.” „Ez a bizalmi kör nem jelenti-e azt, hogy megszűnik az intimitás határa? – kérdezem Mariannt. – Mert egy nagyvárosi emberben azonnal felmerül: hogy vajon szeretném-e, hogy a szomszédaim mindenről tudjanak, ami velem történik? Vajon nem kényszerközösség ez? Hiszen nem választhatjuk meg, hogy kikkel vagyunk kapcsolatban.” „Kényszerközösség is, persze – mondja Mariann. – De sokat segít, ha tudod, milyen az óvó néni, nem menet közben derül ki, hanem jól ismered. Az intimitás határai elmosódnak, és igen, nyitott könyv az életed. Ez néha rossz, de tudod kontrollálni. Persze ez mindig személyiség kérdése is: van, akinek több levegő kell, van, akinek kevesebb. Kétségkívül nem választhatod meg, kivel vagy kapcsolatban és kivel nem, de ezt én egyáltalán nem bánom. Ha ugyanazt várod el, mint egy nagyvárosban, akkor csalódni fogsz. Nem lehet átültetni a dolgokat.”

Munkára nevelik a gyereket
Mariann még hozzáteszi, hogy a pletykának nagy hagyománya van, és lehet, hogy egy ilyen kis közösségben a szóbeszéd még bántóbb is. Ugyanakkor tisztábbak a személyes viszonyok. „Egy ekkora helyen sem úgy kell elképzelni, hogy mindenki mindenkit szeret. De senki nem közömbös, itt senki nem fagy meg az utcán. Valóban tapasztalható az összefogás és a közösségi élet.”
Iharosberényhez két nagyobb város, Nagykanizsa és Kaposvár van közel. „Kaposvár ötvenpercnyire van, addig nem mennek el innen az emberek, mert errefelé ez már komoly távolság. Nagykanizsa sokkal közelebb van, ha ott nem talál munkát, akkor vesz inkább még két disznót. Egy falusinak nagyobb a mozgástere, mert ha nincs munkája, akkor málnázhat vagy állatokat tarthat. Egy pesti nem tud mit csinálni.” A távolság fogalma, úgy tűnik, valóban más, hiszen Pesten nagyon sokan utaznak a munkahelyükre ötven percet. Persze a munka is más értelmezést kap errefelé. „Nagyon sokan, akik Nagykanizsán gyárban dolgoznak, három műszakosak. Amikor reggel hazaérnek, nem fekszenek le, hanem kimennek az állatokhoz, mert valahogyan be kell pótolnunk azt, amivel kevesebbet keresünk itt vidéken. De egy falusi ezt nem úgy fogja fel, mint a városi ember. A banki középvezető is azzal kezdi reggel, hogy kiganajozza a disznót. A munka itt más fogalom.” Pihenni pedig nem szoktak, nyaralni pláne nem. „Az jó, hogy munkára nevelik a gyereket, de a pihenésre is kellene, vagy arra, hogyan élvezze az életet. Ami nekem nagyon hiányzik, az a kultúra. A mozi, a színház, a múzeum, a többféle iskola, óvoda.”
Közben Pestről kérdezem, várom a nosztalgiát, de hiába: „Amikor a szüleimhez megyünk Pestre, az első nap nagyon jó, mert örülünk egymásnak. De a második naptól már nem találjuk a helyünket.”

Néhány érdekes adat

Közismert, hogy a városi lakosság aránya rohamosan növekszik az elmúlt száz évben. Most a világ lakosságának körülbelül fele él városban, de a fejlett országokban ez az arány eléri a 80 százalékot. Ugyanakkor a fejletlenebb országok urbanizációs folyamata sokkal drasztikusabb: 2005-ben hétszer annyian (2,3 milliárd ember) éltek városban ezekben a régiókban, mint 1950-ben.
A fejlettebb országok urbanizációs folyamata a várakozások szerint le fog lassulni a következő két-három évtizedben.
Magyarországon 66 százalék körül van a városi lakosság aránya. Budapesten az ország lakosságának 17 százaléka él (az agglomerációval együtt 25,3 százaléka). 1990 és 2001 között a budapestiek száma 12 százalékkal csökkent, Pest megye lakossága viszont 14 százalékkal nőtt.

„Közösségi életről azért is beszélhetünk, mert nagyon közel élünk egymáshoz. Felülök a biciklire és átmegyek anyósomhoz, közben benézek az ismerősökhöz is. A távolságok is kisebbek és ebből sok minden következik. A szomszéd is átjön, ha nyársalunk.”

„Amikor reggel hazaérnek, nem fekszenek le, hanem kimennek az állatokhoz, mert valahogyan be kell pótolnunk azt, amivel kevesebbet keresünk itt vidéken. A banki középvezető is azzal kezdi reggel, hogy kiganajozza a disznót. A munka itt más fogalom.”