Midőn ezt írom, június közepe van. Az osztályok kirándulnak, az épület üres és csendes. Néhány kolléga álmosan adminisztrál a tanáriban. Én az egyik teremben ülök az első emeleten. Padban, mintha csak egy gimnazistalány lennék (voltam valaha). Kintről fűnyírógép-zúgás. Körülöttem diákok dekorációi, bájosan ízléstelen, celluxszal eszkábált Hell-szobrok. Előttem a padon önértékelésre invitáló papír. Az utolsó. Egyáltalán nem igaz, többnyire nem igaz, többségében így van, teljesen így van. Négyféle válaszlehetőség olyan komplex kérdésekre, amikre talán óráról órára más választ adnék. Megpróbáltam kitölteni becsülettel, most viszont azon gondolkodom, milyen találó is ez a helyzet, milyen jól jellemzi a „feladat” közoktatásnak nevezett szerény kis kócerájunkat.

Felmondtam. Tíz év után. Ha a korábbi iskolákat beleveszem, van az tizenöt is. Nem várom meg a státusztörvény körüli rémálom, vagy inkább kutyakomédia végkifejletét. Elég volt. Húsz embertől hallottam azóta, mennyire bátor döntés volt ez tőlem – aki másként gondolja, gondolom hallgat, mintha éktelen csúf kikivánkoznivaló ülne a nyelvén. De nem kétséges, hogy van ilyen is.

Magam sem tudom pontosan, mi a helyzet velem és a döntésemmel. Autonóm lélek vagyok talán? Vagy gyáva? Megalkuvásmentes „hős”? Diákokat rútul cserbenhagyó áruló? Fejemet felemelve távozom, vagy elkullogok? Leginkább mindegyik egyszerre. A döntésem ugyanakkor végleges. Pá, kis aranyom, pá, szia, magyar közoktatás, sziasztok, gyerekek. Az egyik kilencedik osztályom búcsúbulit rendezett virággal, csokival, kölyökpezsgővel, zenével, ahol olyat tettem, amit eddig munkahelyen csak túlstresszelt idegből: nyilvánosan elsírtam magam. A felsőbb évfolyamok rosszkedvű pillantásától lelkiismeretfurdalásom támadt. Imádnivalók, na de mégsem teszek úgy, mint a hazug tanár, aki színleli, hogy minden tanítványáért odáig van. Azért biztos hiányozni fognak még az elvetemültebbek is. Ez sem fordít vissza többé. This is the end, my only friend. The end.

Mi vezetett idáig?

Nagy múltra tekint vissza a pedagógusok „miből van elegem”-citátuma, se szeri, se száma a témában született cikkeknek, könyveknek, posztoknak, kommenteknek. Lehet, hogy unjátok már, de listázni sohasem elég, úgyhogy megismétlem a szokott belső-külső viaskodásainkat ebben a cikkben is. (A felsorolásban sok az általánosítás, saját tapasztalatok vegyítése más iskolákból érkező élménybeszámolókkal, szóval nem minden eleme az én intézményemből származik).

Elég volt:

- A körülményekből. Ingadozó internet, gyerekek által felrakott vásznak, a tanáriban fél méternyi hely per fő, leszakadó vakolat, behorpadt alumíniumpadló, és legesleginkább a 30 pluszos osztálylétszám (erre még később visszatérek). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mi iskolánk a kitüntetett intézmények között van, kaptunk például munkahelyi laptopot, a számítógépteremben vannak új gépek is. Igaz, a fénymásoló gyakran elromlik, de semmi sem tökéletes.

- A tanítók és tanítottak világának összeegyeztethetetlenségéből. Költői kérdés: mi köze a ma iskolájának a 21. századhoz, az internethez, a mobilokhoz, a közösségi médiához, nota bene, az AI-hoz? Semmi, sőt, inkább hátrálunk az időben, mint a megriadt rákocskák. Az egyre idősödő tanár főképp a technika okozta vélt lelki elsivatagosodásról prédikál, elveszi az órán a mobilokat, és legnagyobb újítása, hogy ppt-ről magyarázza az anyagot (én is, egyébként). A gyerek meg? A gyerek korántsem tanul többet, csak végtelenül unatkozik.

- A reménytelenségből. A szélmalomharcból. A tanárok vagy mindenre panaszkodnak, vagy olyan látványosan nézik le a lamentálókat, hogy az már nyomasztó (egyébként ők is szoktak panaszkodni, csak szerintem nem veszik észre – kivált a tanulókra). Az egész mögött természetesen a történelemből valamiért kiirthatatlannak látszó mi‒ők ellentét húzódik meg. Akárcsak szerte az országban, a tantestületeken belül is barikádok épülnek, ki Hamlet, ki Bánk bán, ki Jágó, ki Biberach, ki Gyurcsány, ki Orbán, ki drámakirálynő, ki a szürkék hegedőse, de átjárás nincs, a középútra rátalálni jó ideje lehetetlen. A sztrájkolók frusztráltak, a nemsztrájkolók - jobbára - szintúgy, és van néhány ember, akinek el nem tudom képzelni, mi jár a fejében.

- A társadalom tájékozatlanságából. A kommentszekciók vizeletben és ürülékben pácolódott ideológiájából, amely leginkább a silánysággal és a selejttel azonosítja a tanárokat. A három hónapos nyári szünet legendájából. Abból a naiv hitből, hogy a pedagógus bemegy az órára, kicsit színészkedik, és ennyi a munkája, de közben feladatkörébe tartozna a gyerek személyiségének tükörfényesre suvickolása – nemolvasóból könyvmolyt, matekundorban szenvedőből számtanrajongót, tespedőből élsportolót faragni. A tanár legyen szigorú, de szeresse nagyon a gyereket, tartson rendet, ugyanakkor legyen elnéző a kamaszpanaszokkal, adja meg a jobb jegyet, de elkanászodni se hagyja a mihasznát, értesítse a szülőt mindenről, de hétvégén ne Krétázzon, ha kedves az élete. A tanár ne tüntessen. Ne sztrájkolgasson. Ne politizáljon a középiskolában, mert a gyerek hülye, és azt fogja tenni, amit a tanár neki mond (bár valaha is ekkora befolyásunk lett volna rájuk!). Tanítson speciális szájzárral, amin a tananyagon kívül más nem szűrődik ki, és egyéb életfeladatokhoz, pláne saját véleményhez ne vegye a bátorságot.

Vajon mitől olyan állhatatos ez a lenéző, mindent jobban tudó, ásatag gondolkodásmód? Pedig mi sem akarunk, csak annyit, amennyi mindenki számára irányelv kellene hogy legyen: „Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.” (by Kurt Vonnegut)

- Az oktatáspolitika random retorzióiból (értsd: kirúgások. Én többször polgári engedetlenkedtem, volt, hogy az egész suliban egyedül. Még csak fekete pontot se kaptam érte.). A hatalom szándékos vagy tudattalan taktikájából, ti. hogy jobb az embereket bizonytalanságban tartani, mert akkor majd jobban félnek. Színtiszta szervilisképző. Itt elsősorban a státusztörvény körüli játszmázásra gondolok, de nem ez az első trükközés a részükről.

- A rengeteg adminisztrációból. Ezt nem részletezem.

- A fizetésből. Igen. Elemezhetném hosszan, mire elég az a satnyadék lóvé, amit hozzánk vágnak, a pályakezdőnek például egy középvacak albérletre telik belőle, kajára már nem, a tíz-húsz éve robotoló tanárnak ugyanezen árkategóriás albérletre, plusz szolidabb konyhapénzre. Ha elromlik a kazán, ha jól jönne egy használt autó, ha landol egy vaskosabb csekk, ha elepedünk egy cseppnyi nyaralásért a Balatonon, tessék, lehet menni kölcsönkérni anyuhoz, apuhoz, férjhez, feleséghez, idősebb tanárok esetében a négyszer többet kereső gyerekhez. Már ha vannak ilyenek. Ha meg nincs, ott a híd alja, úgyis jön a nyár.

We dont need no education

Túl sokszor tapasztaltam az iskola hétköznapi elnyomásra építő valóságában, hogy a Pink Floyd szövege mennyi igazságot rejt. Volt is meghasonlásom emiatt rendesen, nem újkeletű a kellemetlen érzés gyomortájon.

Nekem a magatartás és szorgalom elbírálása, de még az osztályozás is alkatilag állandó gondot jelentett, sose tudtam kellő számú jegyet adni, azok is többnyire négyesek-ötösök voltak, mit tegyek, ha számomra fájdalmas tortúra fiatalkorúakat közepes vagy annál alacsonyabb mezőbe sorolni (közhely, de tényleg, mit számít egy szám...). És igaz, ami igaz, a tanítás sosem ment igazán jól a nagy létszámú osztályokban, tulajdonképpen ez volt az első intő jel a pályán, nem tudok „fegyelmezni”, valahogy nem is akarok, távol állnak tőlem a szankciókra hergelő - akár gyerekektől érkező! - tanácsok. Kérem, büntessen meg minket, tanárnő, abból majd tanulunk, mondták, ezen mindig megdöbbentem, lélekben maradtam punk, a fegyelmező módszerektől zsigerileg irtózom (a pályatársaim általában elhűlnek, de egész életemben egyetlen árva szaktanárit osztottam ki, azt is csak azért, mert a gyerek órán telefonálni kezdett, és amikor kérdőre vontam, közölte, hogy várjak, mert az autója szervízben van, és épp a szerelővel beszél. Indoklása azért jócskán túlment az én határaimon is.).

Nem állítom, hogy ez az attitűd biztosan jó dolog. Nagyobb létszámú osztályokban sokat számít a tekintély, a hangerő és a higgadtság, a jól időzített összevont szemöldök, fenyegető tekintet, talán még a beírás is, mint a működő tanóra fundamentuma (amit egyébként ritkán vesznek a tanulók komolyan). Ha én megpróbálok „fegyelmezni”, az hiteltelen, inkább csak üres fenyegetőzés, magam előtt is komikussá válok ilyenkor, netán temperamentumomból fakadóan idegessé, türelmetlenné, túl szarkasztikussá.

Elnézést, ha csapongok, utolsó napjaimat töltöm idebent, érthető, ha zaklatott vagyok. Gondolatmenetem egyébként szorosan összefügg azzal, ami most van, és ami felé tartunk. Jön a státusztörvény, sokan felmondanak majd, de ha nem, a tanárszakok így is konganak az ürességtől. Senki ne állítsa nekem komoly képpel, hogy a sávos bérrendszer jobban csábítja majd a fiatalokat! Hamarosan nem lesz elég pedagógus, az iskolákat és a bontott csoportokat összevonják, a tanárnak egyszemélyes hangorkánná kell válnia, a gyereknek meg… mi lesz így a gyerekből? Én negyvenfős osztályokban szocializálódtam, jól emlékszem a személytelenség, a kezelhetetlenség, a hangerő szabályozta kommunikáció, a dehumanizáltság szégyenteli érzésére.

És úgy tűnik, nálunk ez vár a mostani generációkra is. All in all, you're just another brick in the wall.

Egyre kevésbé passzolok a falba, ami sosem volt száz százalékig a sajátom. És már nem is akarok ennek a falnak a téglája lenni.

Akinek fáj, hogy elmegyek, attól bocsánatot kérek. Aki örül neki, annak – és a semlegeseknek - minden jót kívánok. Nem vetek követ arra a véleményezőre sem, aki saját személyes kudarcomnak tekinti, hogy ilyen határhelyzetben eldobom, amit másfél évtized alatt összegyűjtögettem, és elengedem a gyerekeket. De ami ezután jön, ott már én se tennék nekik jót. Ki tudja, talán még ártanék is.

A Pink Floyd után egy másik klasszikust, Európa Kiadót mantrázok tehát a padban ülve kitöltetlen önértékelésem társaságában, és orvul támad a gyász, és majdnem lefut a szememből egy könnycsepp: Hazamegyek, és lefekszem. Csináljátok helyettem.