„A boldogság olyan, mint a kőolaj. Némely ország valósággal dúskál benne, másoknak viszont egy csepp sem jut” – Eric Weiner látja ilyennek a vi�lágot. Az amerikai újságíró éveket töltött a hat földrészen, hogy megfejtse a boldog közösségek titkát. Sokkal bölcsebb ő sem lett, legfeljebb ta�pasz�taltabb.
Mint előtte sokan mások, ő is megállapította, hogy vannak olyan, társadalomhoz, életmódhoz, szokáshoz, vallási hiedelemhez kapcsolódó csoportok, amelyek (más csoportokkal ellentétben) minden körülmények között találnak maguknak kapaszkodót. És mint mások, ő is tisztázta, hogy
a boldogság a kultú�rában (is) gyökeredzik, s van�nak közösségek, amelyeket boldogságstratégiájuk lendít át a nehézségeken.

Dolce vita
A helyi focicsapat bajnokságot nyert az észak-olasz kisvárosban. Zászlókat lengető, vidám drukkerek lepik el az utcákat, presszókat: férfiak és nők, fiatalok és öregek együtt ünneplik a győzelmet. Irigylésre méltó egység. Pimasz, mégis szerethető, ahogy a fiúk mélyen a lányok szemébe néznek, vagy ahogy utánuk füttyentenek. Szívmelengető, ahogy a barátságos terecskék padjain üldögélnek és diskurálnak a jól öltözött idős urak és hölgyek, jókedvre derítenek a ráérős vörösboros ebédek és órákig tartó vacsorák, a virágzó leanderek. Érde�mes vasárnap reggel articsókát vásárolni a piacon. Öröm a szemnek, és nagyon finom. Alighanem az életstílus és az egészséges táplálkozás is hozzájárul ahhoz, hogy az olaszok általában sokáig élnek. (Európában az olaszok azok közé a nemzetek közé tartoznak, ahol a legmagasabb a várható élettartam: a férfiak átlagéletkora 79, a nőké 84 év.) Toscanában az elmúlt években duplájára nőtt a nyolcvanöt év felettiek száma. San Quiricót az öregek városának nevezik, a két és fél ezer lakosból majd’ minden tizedik nyolcvan év fölötti. A polgármester szerint ennek az a nyitja, hogy az idősek kapnak kedvükre való feladatot, van életcéljuk, és hasznosnak érzik magukat. Művelik a maguk vagy az önkormányzat kertjét, leszedik az olajbogyót, kisajtolják, és zamatos, extra szűz olívaolajat öntenek délben a salátájukra. Bizonyára attól olyan egészségesek. És – ki ne felejtsük! – az értelmes munkától olyan kiegyensúlyozottak.

Szambával a szenvedés ellen
A latin-amerikai népek kultúrájában talán a tánc fejezi ki a legerősebben az érzelmeket: a boldogságot, a bánatot, az örömöt, a gyászt. A hagyomány Afrikából ered, ahol a természeti népek tánccal ünnepeltek harci, termékenységi vagy aratófesztivált, esküvőt, temetést. Ezekre a közép- és fekete-afrikai törzsi csoportokra évszázadokon át rabszolga-kereskedők vadásztak, becslések szerint húszmillió embert hurcoltak iszonyatos körülmények között az Újvilágba: nemcsak Észak-, hanem Dél-Amerikába és a Karib-tengeri szigetekre is. De a fekete emberek a rabszolgaság kegyetlen körülményei között is megőrizték az őshaza mozgáselemeit, melyek idővel egybekeveredtek a gyarmatosító fehérek, elsősorban a spanyolok és a portugálok táncaival.
1723-ban a világszép brazil kikötővárosban, Rio de Janeiróban ennek az elpusztíthatatlan elevenségnek a jegyében meglehetősen furcsa karnevált rendeztek, melyen a résztvevők sárral, liszttel, záptojással dobálózva vigadtak. Ebben az al�kalomban gyöke�redzik a színes kosztümös, vidáman szambázó tömegek farsangi felvonulása, amelyre ma a világ minden tájáról tódulnak a nézők. Gyönyörködni a látványban és elmerülni a korántsem könnyű életű rióiak felszabadultságában.

Zarándoklat a lelki katarzishoz
Az emberiség egy része ma is transzcendens él�ményektől várja a boldogságot. Ezért jött divatba az utóbbi három évtizedben a spanyolországi Galíciában kanyargó Szent Jakab útja, vagyis az El Camino (egy korábbi cikkünk El Caminoról)), amelyet a középkorban hívő keresztények tapostak, hogy Santiago de Compostelában, Szent Jakab sírjánál feloldozást nyerjenek bűneik alól. Ma már évente százezrek – és nem csak a keresztények – kaptatnak föl a több száz kilométeres, nehéz szakaszokkal bonyolított zarándokúton: mind lelki katarzist várnak. Vagy legalább választ életük nagy kérdéseire. Az ujjongó beszámolók szerint aki erre adja a fejét, az meg is találja az áhított békét. Más százezrek a zsidó vallás szent helyénél, a jeruzsálemi Siratófalnál keresik a nagy megoldást. Papírdarabokra írt fohászokat dugdosnak a fal repedéseibe abban a reményben, hogy imájuk meghallgatásra talál. A muzulmánok Mohamed próféta útját követve Mekkába zarándokolnak, ugyancsak az e- és más�világi boldogságért. Úgy tartják, a háddzs rítusa közelebb hozza egymáshoz az eszmetársakat.

Az adakozás öröme
India (egyik) évezredes vallását, a buddhizmust a hip�pik fedezték fel 1968 táján az anyagi javak élvezetébe merült Nyugat számára. Európai nagyvárosok utcáin is látunk narancssárgába öltözött, kopaszra nyírt szerzeteseket, amint a füstölő illatába merülve, lótuszülésben révedeznek: csaknem félmilliárdan követik Sziddhárta ősi tanait, melyek a beavatottakat a jóga, a meditáció segítségével eljuttatják a Nirvánába, ahol a vágyaktól és szenvedélyektől megtisztultakat tökéletes boldogság fogadja. A népszerű vallás tibeti ágának szellemi vezetője, a dalai láma – aki 1959-ben a kínai megszállás elől kénytelen volt elmenekülni tibeti székhelyéről, és azóta indiai emigrációban képviseli eszméit, áll ki a szabadságért, az erőszak ellen – milliók életét változtatta meg. Az embertársi szeretet, a megbocsátás, a türelem, vagyis azok az értékek, amelyeket karizmatikus személye jelképez, belső erőre, önbizalomra, örömre vezetnek. A buddhizmus azt tanítja: az az ember gazdag, aki osztozik a vagyonán – ha nincs mása, egy mosolyon. Boldogabb lesz, aki nemcsak saját igényeit akarja kielégíteni, hanem embertársaira is figyel.

Út a derűhöz
Az úton tehát megfér ország és nép, közösség és közös ügy, vallási hiedelem és karitatív gondoskodás. Vagy egyetlen ember. A toszkán példa azt mutatja: éld jó kedvvel a napjaidat, és boldog leszel. A latin-amerikai: a ritmus, adallam a bajt is elfeledteti. A Biblia és a Korán népei lelkük tökéletesítésében, Buddha követői az önzetlen szeretetben találják meg létük célját és értelmét.
Hát rajta! Lépjünk be egy hahotaklubba, iratkozzunk be egy szamba/rumba/tangó tanfolyamra, próbáljuk szeret�ni embertársainkat, osszuk meg javaink egy részét a rá�szo�rulókkal – és mindjárt több derűs óránk lesz, amelyet megszámolhat egy régi napóra.

Szerző: György-Horváth Zsuzsa, fotó: europress, photolibrary.com, profimedia.hu

Ez a cikk az Éva magazin 2011. évi februári számában jelent meg. Minden jog fenntartva.