– Író vagy, két gyermek édesanyja és a Rocktorokként is ismert népszerű énekes, Mr. Basary felesége. Hogyan fér meg az alkotó- és előadó-művészet egymás mellett a gyakorlatban?

– Jól megfér egy helyen mindkettő, méghozzá a férjemben. Ő a művész, aki zenét is szerez és énekel. Magamat nem tartom annak, én inkább csak mesélek. A tücsök és a hangya, így szoktam emlegetni magunkat, ő muzsikál, míg én az írás mellett dolgozó nő és családanya is vagyok, afféle mindenes.

– Antológiákból ismerhették meg novelláidat az olvasók. Aztán megjelent A lovam álma című első önálló köteted, amelyből egy különleges ló, Pió és lovasának nem mindennapi kapcsolata rajzolódik ki. Kiknek ajánlod ezt a könyvet?

– Igazából A lovam álma keletkezett előbb, még a férjes, családos idők előtt. Akkoriban Pió volt a nagy szerelem az életemben. Ajánlom mindenkinek, lovasoknak és nem azoknak egyaránt, hiszen a mi történetünk is így kezdődött: „Soha nem érdekeltek a lovak. Gyermekkoromban nem gyűjtöttem pacis képeket, nem volt lovacskás tolltartóm, sok kislánnyal ellentétben nem kértem szüleimet, hogy lovasiskolába járassanak. Semmi közöm, érdeklődésem, vonzalmam nem volt eme jószágokhoz. Felnőtt fejjel ültem életemben először egy kedves és jóságos kancára, mégis a karámban megtett harmadik kör után leszálltam, jó volt, elég volt, de semmi érdekes." Aztán megismertem és megszerettem Piót, kit végül meg is vásároltam. El sem hittem, de lett egy lovam! Jöttek sorra a közös élmények, életem egyik legszebb, legmeghittebb kapcsolata volt ez, ami ember és állat között kialakulhatott.

– A lovak, a lovaglás szeretetét sikerült továbbadnod a gyerekeknek?

– Szerencsére igen, bár a lányaim velem ellentétben már kiskorukban maguktól választottak lovas naptárakat, füzeteket és gyűjtötték a csillámpónikat is. A lovam álmát később kezdték csak el olvasgatni, mikor már együtt eljártunk egy közeli lovardába. Annyira megható volt a lányaimmal együtt lovagolni, látni a csillogó szemeiket, a lelkesedésüket!

– Az anya-gyermek kapcsolat igen fontos számodra, erről szólnak a nemrégiben megjelent Csiribébi történetek. A köteten a lányaiddal megélt eseményeket dolgozod fel. Mennyi ideig gyűjtötted az anyagot a könyvhöz?

– Ez a kötet a férjemmel való megismerkedésünkkel kezdődik: „Valójában kalandot terveztem. Elmúltam 30, s még sohasem volt részem benne, így most fontolóra vettem a dolgot: Ugyan, létezik-e jobb alany hozzá, mint az ember kedvenc énekese?" A kalandból végül házasság lett, a Csiribébi történetek szerelmünkről, és ahogy szoktuk emlegetni, a gyümölcseiről szól. Kezdve a várandósságaim első pillanataitól, a két lány között egy elvesztett icipici magzatról, Csiribébi és CsiriBoró felcseperedéséről, sok-sok gyerekszájjal, egészen iskolás korukig. Hatalmas anyaggá, közel 700 oldallá állt össze a babanapló, valódi, fényképekről készült rajzokkal illusztrálva.

– A történetekből egy meghitt, idilli család képe rajzolódik ki. Ilyenek vagytok a valóságban is?

– Igen, azt gondolom, mindenképpen. Tizenhat éve vagyunk házasok, a rózsaszín köd már persze feloszlott, és voltak nehezebb időszakok is, amiket hasonlóan mélységes és szenvedélyes módon, viharok közt éltünk meg, de mára lecsillapodtak a hullámok. Szépen, nyugodtan élünk, szeretetben neveljük az immár kamasz lányainkat, akik színt és sok izgalmat visznek békés mindennapjainkba.

– Kit engedsz be az alkotás folyamatába? Ki a legfőbb kritikusod?

– Ahogy említettem, a történeteket én csak lejegyzem, onnan tudom, hogy sikerült jól megfogalmaznom őket, ha a lányok engedélyezik a megosztásukat a közösségi vagy írói oldalamon. Visszajelzéseket az olvasóimtól kapok, annak idején mind a lovas, mind a Csiribébi történetek baráti fórumokon, illetve saját blogomon láttak napvilágot, ott buzdítottak többen arra, hogy érdemes lenne összefoglalva, könyv alakban is kiadatni őket.

– Eljársz a férjed koncertjeire?

– Igen, ezek családi programok szoktak lenni. Emlékszem, egyszer még az óvodába is behívattak, hogy a lányunk elmesélte, apa minden hétvégén „bulizik", és hogy sokszor ő is elmegy vele „bulizni". Alig győztem magyarázkodni...

– Így, közel két évtized után még mindig ő a kedvenc énekesed?

– Igen, élő koncerteken hallgatva még mindig megérint és simogat a hangja. Jelenleg is több formációban énekel, ezek közül most az Atilla Fiai Társulat a kedvencem, ahol többek között Kalapács Józsival, Rudán Joeval, Varga Miklóssal áll egy színpadon, főképp rockoperákból adnak elő részleteket, de elhangzanak régi Kormorán dalok is. Egyetlen fájdalmam, hogy Budapesten idén nem is szerepelnek, többnyire inkább távolabbi, vidéki vagy székelyföldi meghívásaik vannak, ide azért már nem követjük őket családilag. Annyi változott talán az évek során, hogy itthon – hacsak nem próbál –, már nem őt hallgatom, és a lányok hatására újabban más, fiatal előadók koncertjeire is eljárunk. Lépést szeretnék tartani velük, tanulom az új dalszövegeket szorgalmasan, hisz tudom, pár év csak, talán már annyi sem, hogy a Csiribébik még velem mennek, engem hívnak ezekre a koncertekre.

– Min dolgozol jelenleg?

– A Csiribébi történetek napról napra folytatódnak, továbbra is igyekszem lejegyezni őket, a bébik immár kiskamaszok lettek, szóval lesz mit elmesélni...

A szerzőről

Azt vallom, hogy minden pillanata és megnyilvánulása értékes az életnek. Meg azt is, hogy nehéz helyzetekben is meg lehet találni a fogódzókat, amelyek kisegítenek a gödör aljáról. Ilyen fogódzó lehet egy baráti beszélgetés, egy kellemes zene vagy éppen egy igazi, tartalmas szöveg elolvasása. Olyané, amely érzelmeket vált ki belőlünk, ami megérinti a bensőnket.

Az emberi dolgok érdekelnek. Legyenek nagyok vagy egészen aprók.

Ha Téged is, kövesd az oldalamat ITT!

Vagy írj nekem IDE!