Köztudott, hogy a kisfiad autista. Mesélnél a családodról, és arról, hogyan játszottak szerepet abban, hogy ez a mese (és a meséid) létrejöjjön?

Öt évvel ezelőtt hirtelen kellett abbahagynom a tanítást, hogy otthon maradjak az akkor óvodás nagyfiammal, Csongival. Az ingerdús hétköznapok egyik pillanatról a másikra alakultak át, ezért idővel azt éreztem, kell valami, amivel elfoglalhatom magam. Így kezdtem el írni, a téma pedig adott volt. Az autizmus. Először felnőtteknek, sorstársaknak szántam az írásaimat, de idővel egyre inkább a mesék felé fordultam, ez pedig a kisebbik fiamnak, Beninek köszönhető, aki egy átlagos fejlődésű gyerek. Úgy éreztem, hogy a mesék hosszú távú hatással vannak rá, segítenek neki abban, hogy megértse a testvérét.

Hogyan született meg a Tulipános Kert?

A férjem, Z. Kiss Zalán (a Pokolgép gitárosa – a szerk.) 2019-ben Tulipános kert címmel írt egy dalt, ami az autizmusról szólt. A dalszövegben Emily Perl Kingsley: Isten hozott Hollandiában! című esszéjét dolgozta fel, aki egy hasonlattal mutatta be, milyen az élet a fogyatékos gyermekkel élő családokban. Az ember Olaszországba indul nyaralni, de a landolásnál a pilóta közli vele, hogy Hollandiába érkezett. Nem erre számított, nem ide készült, de ha elég nyitott rá, idővel ezen a helyen éppúgy megtalálja a szépséget, mint máshol. Ilyen szépségek például a tulipános kertek. Erről neveztük el tehát a dalt, majd a Facebook-oldalunkat is. Nem tudtuk, mennyire érdekeljük majd az autista közösséget, de azzal tisztában voltunk, hogy mindketten a saját eszközeinkkel –zenével és írással - próbálunk tenni az elfogadásukért.

Mese a sokszínűségről a mese alcíme. Sokszínűség - megosztó szó ma, sokan negatív jelenségeket vagy vélt ártalmas következményeket is belelátnak. Mi erről a véleményed? Hányfélét jelenthet ez a kifejezés, és te is látod-e ennek valamilyen negatív aspektusát?

Nekem a sokszínűség az, amikor végigsétálok az iskola folyosóján és látom a gyerekeket: magasabbakat, alacsonyabbakat, teltebbeket, vékonyabbakat, egyeseknek szemüvege, másoknak hallókészüléke vagy fogszabályzója van. Vannak köztük szőkék, barnák, vörösek, szeplősek, egyszóval igazán sokszínűek. Nekem a szó ezt a jelentést hordozza, és a mesémben ezt is szerettem volna tudatosítani.

Miért épp cicák lettek a hősök? Személyes állatélményből táplálkoztak?

Két évvel ezelőtt örökbe fogadtunk egy menhelyi cicát. Előtte kifejezetten kutyásnak tartottam magam, elképzelni sem tudtam, milyen lesz egy macskával együtt élni, de meglepően gyorsan összeszoktunk. Nagyon szociális, kötélidegekkel rendelkező állat, aki a kezdeti félelem után mindannyiunkra pozitív hatást gyakorolt. Nem is volt tehát kérdés, hogy az új mesémben cicák fognak szerepelni.

Inspiráltak hús-vér emberek is?

Csak a kiscicák különlegességeinél inspiráltak.

Mi alapján válogattad a Dorombiában szereplő „másságokat”?

Azt egyből tudtam, hogy ezúttal nem csupán autista kiscicát szeretnék, a szemléletformálásra sokkal szélesebb körben van szükség. Nem kellett sokáig gondolkoznom a többi különlegességen, a környezetünkből merítettem elég ihletet. Beni legkedvesebb barátnője például hallókészülékes, így adta magát, hogy a mesém egyik szereplője nagyothalló legyen. A vörös bundájú cica pedig az egyik barátom miatt került a szövegbe, akit gyerekkorában sokat csúfoltak a hajszíne miatt.

Olvasás közben az örökbefogadás is felrémlett, méghozzá a királynő, mint „gyerekadományozó” karakterén keresztül. Ez tudatos volt?

Érdekes, eddig ez eszembe sem jutott. Nem, abszolút nem volt tudatos.

Vajon a világon mindenhol ez az eredmény jönne ki a szavazáson? És mindenki örülne, ha a végén mégis győzne a sokszínűség?

Két iskolai osztálynak olvastam fel a mesét, és több ponton megálltunk beszélgetni. Amikor a történetben a szavazáshoz értünk, érveket-ellenérveket gyűjtöttünk, hogy mi szól az egyformaság és mi az egyediség mellett. Végül egytől egyig az összes gyerek - anélkül, hogy a bonyodalmakat felolvastam volna nekik – azt mondta, nem lenne jó, ha tökéletesen egyformák lennénk. Bízom benne, hogy nem csak ők gondolják így...

Mesélnél kicsit a rajzokról, az illusztrátorról?

Egyik barátnőm révén került a kezembe egy Németh Ibolya rajzaival díszített mesekönyv. Azonnal odáig lettem a képekért, és szerettem volna, ha ő illusztrálja a mesekönyvemet. Azt bírom bennük a legjobban, hogy egyszerre bájosak és humorosak, és az első visszajelzések alapján a gyerekek is így látják. Ibolya mindig meghallgatta az ötleteimet, majd a saját ízlése szerint formálta tovább, amiért nagyon hálás vagyok neki.

A meséid közül van-e kedvenced?

Mindig a legfrissebbet szeretem a legjobban. Így van ez most is. A Varázslatos Dorombiát azért írtam, hogy az utolsó oldalon lévő gondolatokat el tudjam juttatni a családokhoz. Talán alkalmat adnak arra, hogy beszélgessenek a nagy és színes világról, ahol rajtunk múlik, békében élhet-e egymás mellett egy autista, egy hallássérült és egy neurotipikus ember. Ahogy nem várjuk el a pipacstól, hogy gyógyteát csinálhassunk belőle, úgy a kamillán sem kérjük számon a piros szirmokat. Tökéletesek, ahogy vannak, csakúgy, mint a gyerekek.

A fiaid hogyan reagálnak a meséidre?

A nagyfiam a kommunikációs nehézségek miatt nem szokott meséket hallgatni, neki inkább a zene hat az érzelmeire. A kisebbik, Beni viszont a kezdeti fázistól segít nekem. Ő az első, akivel egy ötletet átbeszélek, majd az írás során folyamatosan felolvasom neki a kész fejezeteket. Mindig izgatott vagyok, amikor a visszajelzéseit hallgatom, hiszen elsősorban neki születnek a meséim. Így próbálok tenni azért, hogy mire felnőnek a testvérével, mindketten már egy befogadóbb és elfogadóbb világban élhessenek.

Galériánkban Dismey-mesékről olvashatsz!