A cikk az ÉVA magazin egy korábbi lapszámában jelent meg "Az utolsó levél" címmel.

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Ha a 90-es évek előtt születtünk, nagyjából ez a rítus jut eszünkbe, amikor a levél szót halljuk. Egy borítékba illő, kettőbe vagy négybe hajtható papírlap, rajta kézzel vagy géppel írt, véglegesnek szánt sorokkal. A Magyar nyelv értelmező szótára is így tudja. Meghatározása szerint a levél „távollevő személyhez intézett, papírlapra írt, rendszerint borítékba zárt, leragasztott vagy lepecsételt s főleg postán továbbított értesítés, tudósítás, közlés”. Csakhogy Erzsi néni sorai előtt én már négy vagy öt éve nem kaptam élő embertől levelet, és azóta is csak robotok írnak nekem. Az pedig nem levél.

A levél számomra szerelmes levél, panaszlevél, búcsúlevél, köszönőlevél, esetleg szakítólevél, vagy valami hasonló személyes dolog. Fő, hogy ember írja embernek. Ha gondolatban felidézem a postaládám tartalmát az elmúlt évekből, azt látom, hogy ez a fajta levél lényegében nincs többé. Hivataloktól kapok gépek által írt személytelen leveleket, ahogy mások is. Szeretteinknek, ismerőseinknek és a haragosainknak jobbára digitális betűket küldünk. Az elektronikus üzenet azonnal megérkezik, ezért többször, de röviden írunk egymásnak. Befejezetlen mondatokban fogalmazunk, központozás nélkül, rövidítésekkel vagy képi szimbólumokkal üzenünk. Másként kell megfontolnunk a szavainkat, hiszen minden át- és felülírható órák vagy percek alatt. Persze amíg emberi civilizáció lesz, addig az emberek levelezni is fognak valamilyen módon, de az a levél, amit a szó hallatán még mindig magunk elé képzelünk, hamarosan múzeumi relikvia lesz, mint a postakocsi vagy a gramofonlemez.

Emberi sorsokról írok, ezért gyakran dolgozom régi levelekkel. A napló mellett ez a leginkább szubjektív forrás, mégis pótolhatatlanul fontos. A levélírók másként beszélnek az igazságról, és ha hazudnak is, netán becsapják önmagukat, másképpen teszik, mintha a nagy nyilvánosság előtt tennék. Hiszen a levél mindig bensőséges párbeszéd is. Nemcsak az írójáról, hanem a címzettjéről is elárul valamit: fontos, miért pont neki, miért pont így írunk, s miért pont őt kell meggyőzni vagy lebeszélni valamiről. Sokkal teljesebb, olykor pontosabb képet kapunk egy történelmi korszakról, ha belekukkantunk az adott időszakban született privát levelekbe. Amit a történettudomány nagy politikai, gazdasági, társadalmi vagy kulturális folyamatok összességeként ír le, azt a magánemberek mindennapi életük részeként a tapasztalás töredezettségével érzékelték, mintha csak egy kaleidoszkópon át nézték volna. Miközben a történelmi események zajlottak, ők szülők, szeretők, haragos szomszédok, munkájukat végző emberek, irigy üzletfelek, lelkes rajongók, panaszos ügyfelek is voltak – éppen úgy, ahogy most, saját korunkban mi is vagyunk. És ahogy régi korok alulnézeti képe is megrajzolható ily módon, a mi leveleinkből is összeállna korszakunk krónikája. Ha lenne miből.

Érettségiző korú lányaim már nem őriznek kis dobozkában szerelmes leveleket, ahogy én tettem, és ahogy az én szüleim és nagyszüleim is tették. Pedig a szerelmes levél az emberi írásbeliség egyik legfontosabb és legáltalánosabb műfaja volt évezredekig. Nehéz elképzelni olyan embert, aki soha ne írt volna szerelmes levelet. S ez a tény önmagában cáfolja a tézist, hogy érzelmekről írni olyan nehéz dolog, hogy a legtöbb embernek egyszerűen nem megy. Úgy tűnik, a szerelem eufóriája mégis felszabadítja az írást fékező gátlásokat. Persze nem mindenki tollából ömlenek azonnal hatoldalas verses episztolák. A történelem első fennmaradt szerelmes levele Krisztus előtt 2200-ban keletkezett: egy agyaglapra írott, hárommondatos suta kis üzenet, amelyben a babiloni Marduk kéri mátkáját, a szép Kasbuyát, hogy adjon hírt, mikor érkezik, mert nagyon aggódik érte. „Jöjj el hamar, gyönyörűségem” – vágyakozott. Az azóta eltelt 42 évszázadban sok százmillió szerelmes ifjú írt hasonlót, legfeljebb papirusztekercsen, futár által vitt lepecsételt papiroson vagy postai levelezőlapon küldte el üzenetét.

A szerelmes levél – mint minden más levél, napló vagy emlékirat – jól jellemzi azt a kort és kultúrát, amelyben keletkezett. Egyetlen barokk udvarló körmondat hosszabb, mint napjainkban egy csetablakban zajló teljes levelezés. A viktoriánus ízlésben felnőtt nyárspolgár előre megírt szerelmi levelezőkből másolt ki szolidan udvarias mondatokat, romantikus nagypapája nem sokkal korábban csak úgy szórta a felkiáltójeleket, a jaj!-okat és az óh!-kat, unokája pedig központozás nélküli, expresszionista üzenet küldött kedvesének. Persze a szerelmes levél – minden szándék ellenére – egyetlen korban sem teljesen őszinte és objektív: a levélíró óhatatlanul is más arcát mutatja, mint a hétköznapi életben. Van, hogy a választottját, van, hogy önmagát csapja be ezzel, de legtöbbször csak egy kölcsönös játék szabályainak vetik magukat alá: az elrejtőzés és az önmegmutatás ősi játékának. Ez a játékos rítus e-mailben még csak-csak működik – sms-ben, csetüzenetben aligha.

A papíralapú levelezés kora azonban a végéhez közelít. Leveleinket – ha egyáltalán írunk még ilyesmit – titkos jelszavakkal védett gépek őrzik, amelyekhez utódaink jóval nehezebben férhetnek majd hozzá, mint mi egy szalaggal átkötött paksamétához a nagymama fókjában. Ráadásul a levelek tartalma is változóban van. Az e-mailek, csetüzenetek és sms-ek lényege az azonnaliság: röviden, a gyors válasz reményében írunk. Vagyis inkább írásban beszélgetünk, mondataink végét elharapva, kapkodva. Pedig a régimódi levelezést éppen a válaszra való hosszú várakozás ideje tette izgalmassá vagy éppen rémületessé. A mondatok súlyát az adta, hogy napokig, hetekig nem közölhettünk mást, mint amit leírtunk. A levél megtanított várni, remélni és bizakodni.

És te, kedves olvasó: mikor kaptad az utolsó levelet?