Pár évvel ezelőtt legfeljebb a külpolitikai szakértők kapcsoltak néha-néha az arab hírcsatornára, az európai tévénézők többsége azt se tudta, hogy létezik. Az arab világon év elején végigsöprő forradalmi hullám alatt viszont a hírcsatorna angol nyelvű honlapjának nézettsége a sokszorosára ugrott. Az Al Jazeera English honlapon a nap 24 órájában folyamatosan nézhető a csatorna élő adása, és amit látunk, sokkal jobb, mint a CNN vagy
a BBC. Izgalmasabb, pörgőbb, több exkluzív információt kínáló, profi hírtelevízió egyenesen az arab világ szívéből.
Az első öbölháború idején, az 1990-es évek elején természetesen az amerikai CNN volt a hírtelevíziózás etalonja. Ők voltak azok, akik valós időben, élőben közvetítették a bombázásokat, a Sivatagi vihar hadműveletet, Kuvait felszabadítását.
2011-ben a CNN örülhetett, ha a tudósítói egyáltalán eljutottak az események helyszínére, legjobb anyagaikat az Al-Dzsazírától vásárolták. Az arab utca embere szívesebben áll szóba az arab hírtévé riporterével, és ezek a riporterek legalább olyan bátrak és rámenősek, mint nyugati társaik, akiktől a szakma minden csínját-bínját eltanulták.
Az Al-Dzsazírával kapcsolatban a legellentétesebb vélemények, mendemondák keringenek. Egyesek szerint a terroristák szócsöve, mások szerint a demokrácia terjesztője a muszlim Keleten. Amerikában annyira bizalmatlanok a csatorna ideológiájával szemben, hogy a kábelszolgáltatók szinte sehol nem vették fel a kínálatukba, kivéve a fővárost, Washingtont, mert a döntéshozó elit mégis szeretne értesülni a híreiről. Európában régóta szabadon fogható, és a helyzet a jelek szerint nemsokára az óceán túlpartján is változni fog. Barack Obama elnök februárban mindenesetre az Al-Dzsazírán figyelte az egyiptomi Hoszni Mubarak beszédét.
A nyugati nézőknek szóló, 2006-ban elindított angol változatnál természetesen sokkal fontosabb az eredeti arab nyelvű adás, ami a Közel-Keleten több mint kétszázmillió emberhez jut el. Egyaránt figyelik a kairói bazárokban, a sivár bagdadi lakótelepeken, a palesztin menekülttáborokban, a szaúd-arábiai luxusvillákban, még a beduinok sátraiban is. Olyannyira részévé vált a keleti emberek mindennapi életének, hogy a beduinoknál
a fiatal házaspárok menyegzői ajándékként ékszer helyett gyakran parabolaantennát kapnak.

A világ arab szemmel
Az Al-Dzsazíra előtt az arab emberek kétféle forrásból tájékozódhattak. Voltak természetesen szigorú állami felügyelet alatt álló, cenzúrázott hírcsatornák, amelyek naphosszat az elnökök és királyok dicséretét zengték. Az állami tévékben a diktatúrák megszokott rendje szerint csak jó hírek voltak – új kórházak és utak épültek, a gazdaság szárnyalt, az ország virágzott. Szegénységről, a titkosrendőrség kegyetlenkedéseiről, korrupcióról szó sem eshetett.
A kritikus hangra vágyók legfeljebb az idegen nyelvű tévécsatornákból tájékozódhattak, csakhogy a nyugati tévékben terroristaként vagy elmaradott, demokráciára éretlen, középkori szokások rabságában élő népként látták viszont magukat. Adódott az ötlet: eltanulni minden technikai fogást, újságírói fortélyt, és megmutatni, hogy fest a világ arab szemmel.
A terv megvalósítását gátolta, hogy egyik arab diktatúra sem engedhette meg magának egy ilyen televízió létrehozását. A szaúdiak és a BBC közös televíziós vállalkozása 1996-ban pár év után felbomlott, mert az „arab BBC” leközölt néhány kritikus riportot a sivatagi királyság ügyeiről. Az újságírókat, akiket a szaúdi kormány szélnek eresztett, tárt karokkal fogadták a szomszédos Katarban, a Perzsa-öböl félszigetén lévő apró olajsejkségben, amelynek uralkodója régóta ellenséges viszonyban állt a szaúdi királyi házzal, és éppen akkoriban vágott bele egy új tévécsatorna létrehozásába. Százhúsz jól képzett, Nyugaton tanult, profi tévés újságíró költözött át az olajsejkség fővárosába, Dohába. A katari emír adott az induláshoz 137 millió dollárt – kis tétel a világ egyik leggazdagabb emberének –, és az Al-Dzsazíra (az arab név jelentése: Sziget) megkezdhette műsora sugárzását.

Női sportriporterek is
A tévének otthont adó Katar egyike az Arab-félsziget olaj- és földgázkitermelésből hirtelen meggazdagodott országocskáinak. Az 1960-as években Doha még poros halászfalu volt, manapság csillogó metropolisz, ahol a nyugati fogyasztói civilizáció köntöse alatt továbbélnek a szigorú, konzervatív erkölcsi normák. Az országot 1995 óta irányító Hamad bin Kalifa emír óvatos modernizátor, sokat tett a női egyenjogúságért és az oktatás fejlesztéséért, de továbbra is vaskézzel irányítja magánbirodalmát. Az Al-Dzsazírát egyik távoli unokaöccse vezeti, a tévét jórészt állami támogatásból tartják fent, de szerkesztői állítólag függetlenek.
Katar nem tartozik az arab nagyhatalmak közé és messze esik mindentől, így az Al-Dzsazíra újságírói viszonylag szabadon beszélhetnek az arab világ ügyeiről. A televízió adásában a hírek mellett talk show-k, politikai vitaműsorok és dokumentumfilmek is helyet kaptak, és ezekben keleti mércével szokatlan szabadsággal vitatják meg az arab világ problémáit. A kényes témák nyílt, őszinte megvitatása korábban teljesen ismeretlen volt a muszlim nézők számára. Ennél is nagyobb újdonság, hogy az utca embere is megszólalhat a betelefonálós műsorokban, véleményét meghallgatják és ütköztetik másokéval. Az Al-Dzsazíra nem csak politikai ügyekben döntött tabukat. Csak nőknek címmel külön műsor foglalkozik a nők problémáival, és a csatornán jelent meg az első arab női sportriporter is. De ugyanezen a csatornán 40 perces heti műsora van Juszuf al Kardauinak, az Egyiptomi Muzulmán Testvériség száműzetésben élő szellemi vezérének, aki nem mellesleg Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is beutazási tilalom alatt áll.
A saria és az élet című adást állítólag 40 millió ember nézi. Az Al-Dzsazíra mára egész hálózattá fejlődött, amelyhez külön sport-, gyermek- és dokumentumfilmes csatorna tartozik, valamint nemsokára elindul a Szarajevóból sugárzott, bosnyák nyelvű balkáni adás is.

Korlátok, persze
A szabadságnak persze vannak korlátai. Katar és a szomszédos Szaúd-Arábia ügyeit nem szokás az Al-Dzsazírán bírálni, és tavaly felmondott a csatorna öt neves bemondónője: férfi főnökük zaklatta őket „szemérmetlen” öltözködésük miatt. A vonzó, okos és önálló arab asszonyok öltözködésében persze nem volt semmi szemérmetlen, csak éppen nem viseltek fejkendőt, sminkelték magukat és a képernyőn csinos, élénk színű ruhában jelentek meg.
Az Al-Dzsazíra hamar összeütközésbe került a régió diktátoraival. Szinte nincs olyan arab ország, ahol ne próbálták volna meg betiltani, vagy riportereit nem vette volna üldözőbe a hírhedt titkosrendőrség. Ugyanakkor tévedés volna azt hinni, hogy az Al-Dzsazíra nyugati érdekeket szolgál. Minden modernitása ellenére igencsak kritikus Amerikával szemben, az izraeli–palesztin konfliktusban egyértelműen a palesztinoknak ad igazat, és évekig mint az „ellenállás mártírjait” emlegette az amerikai csapatok ellen küzdő iraki gerillákat. Az amerikai kormány 2003-ban, az iraki háború idején azt követelte a katari emírtől, hogy számolja fel a televíziót, mert az Al-Dzsazíra kendőzetlenül bemutatta, milyen rettenetes pusztítást vittek véghez Irakban, és nyíltan elítélte az egész háborús kalandot. Az emír válaszul az 1998-as katari alkotmányra hivatkozott, amely kimondja a sajtó szabadságát, éppen úgy, mint az Egyesült Államok alkotmánya…
Sokan kritizálták Nyugaton az Al-Dzsazírát azért is, mert 2001-ben a New York-i ikertornyok felrobbantása után lejátszotta Oszama bin Laden videoüzenetét. A tévé arra hivatkozott, hogy a szabad és független tájékoztatás jegyében semmilyen adatot nem hallgathatnak el a nézők elől, ráadásul a videót más nyugati csatornák is átvették tőlük. Bemutatták azokat a videókat is, amelyeken az Irakban elrabolt nyugatiak az életükért könyörögnek, de a vádakkal ellentétben lefejezéseket soha nem játszottak le.

A tévé és a forradalom
Az Al-Dzsazíra azonban nemcsak tudósít, hanem formálja is az eseményeket. Pár hónappal ezelőtt óriási botrányt okozott azzal, hogy nyilvánosságra hozta az izraeli–palesztin béketárgyalások titkos diplomáciai feljegyzéseit, és ezzel kompromittálta a palesztin kormányt. A palesztin elnök akkor azzal vádolta a televíziót, hogy tudatosan a megbuktatására törekszik. Idén januárban egyedül az Al-Dzsazíra számolt be az első tunéziai zavargásokról, és minden vetélytársát lekörözve tudósított az eseményekről. Mivel riportereit kiutasították az országból, egy emberi jogi aktivistát kért fel, hogy küldjön anyagokat és videofelvételeket.
A szemcsés, amatőr képeket habozás nélkül lejátszották, hadd tudja meg
a világ, mi folyik Tunéziában. A riporter, Lotfi Hadzsi egyben a tüntetések szervezője is volt, de a különleges helyzet ezúttal igazolta a különleges eljárást. Egy hónappal később Egyiptomban már minden tüntető azzal a tudattal vonulhatott ki az utcára, hogy „benne lesz” a tévében, és ez némi védelmet nyújtott a rezsim brutalitása ellen. „A forradalmakat nem az Al-Dzsazíra robbantotta ki, de nélkülük elképzelhetetlen volna, hogy mindez megtörténjen” – összegezte egy neves amerikai szakértő.

Szerző: Zsuppán András, fotó: reuters/vándorkő, profimedia.hu
Ez a cikk a 2011. évi áprilisi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.