Munkavacsorán vettem részt egy ügyféllel – meséli Barbara. – Amolyan ismerkedős, kötetlen beszélgetésen, amikor a felek tudják, hogy egy zsíros üzlet előszobájában vannak. De az első fél órában kiderült, hogy én ezzel az emberrel nem akarok üzletet kötni. Folyamatosan kekeckedett ugyanis a pincérrel. Először tüntetően megvizsgálta az abrosz tisztaságát. Majd kizárólag olyan ételeket rendelt, amelyek nem voltak rajta az étlapon. Kikérdezte a pincért, hogy szerinte hány fokos hőmérsékleten szabad felszolgálni a burgundi bort, és amikor szegény (már totál lestrapálva) egy Celsiust tévedett, fölényesen kioktatta. Egy idő után már legszívesebben az asztal alá bújtam volna. Egyáltalán nem szeretném, ha bárki félreértene: engem speciel nem birkamentalitásra neveltek, és ha nagyon hanyag a kiszolgálás vagy át akarnak verni, azért udvariasan, de határozottan szólni szoktam. Azzal tehát semmi bajom, ha valaki egy étteremben előadja kívánságait a személyzetnek. De úgy vélem, hogy ebben az esetben nem egyszerűen óhajok közléséről volt szó. Végül tehát azért álltam el az üzletkötéstől, mert nem bírtam elviselni az ügyfél pökhendiségét, ahogy erőfölénye fitogtatásával talán nekem, talán magának igyekezett rátermettségét bizonyítani.

A notórius kekec
A vendéglátás alá-fölérendeltségi viszonyon alapuló intézmény. A felszolgáló szinte soha nem reklamálhat a vendég viselkedésével szemben, a vendég viszont – mivel ő fizet – kénye-kedve szerint bánhat a pincérrel. Aki pedig, mint tudjuk, napi 8–12 órában, éspedig hétvégén és ünnepnapokon is talpal, tálcahegyeket egyensúlyozva, társalog három nyelven a vendégekkel, tartja a hátát a konyha nevében, ha valamiből épp kifogytak, vagy nem úgy sikerült a fogás, ahogy szokott – és mindezt igen alacsony fizetésért. A pincér is csak ember, akár mi mindannyian. Van köztük szemtelenebb, aki pofákat vág, ha sült krumpli helyett salátával kérjük a steaket, vagy olyan, aki egyszerűen szóvá teszi, ha a vendég egymaga elfoglal egy négyszemélyes asztalt, vagy ha a gyerek hangosabban szirénázik a kelleténél. És van olyan, aki nem tesz szóvá semmit. Az ilyen típussal szemben van a legkönnyebb dolga annak a vendégnek, aki embertársain szereti kiköszörülni az önértékelésén esett csorbát.
Hol a határ a problémáink „szóvá tevése” és az öncélú kakaskodás között? Ezt nehéz elméletben megmondani, a gyakorlatban viszont könnyű átlátni. Annál rosszabbat mindenesetre nem tehetünk, mint hogy nyíltan elhatárolódunk partnerünktől. Környezetünk tartózkodó magatartásunkból is látni fogja, ha nem tudunk azonosulni a másik viselkedésével. Ha mégis odáig fajulna a helyzet, hogy szükségét látjuk a közbeavatkozásnak, próbáljuk négyszemközt és tapintatosan lecsillapítani asztaltársunkat. Figyelem: a „semmi szükség arra, hogy előttem villogj a műveltségeddel” nem tapintatos megoldás. Inkább igyekezzünk kipuhatolni, hogy pontosan hol gyökerezhet az az indulat, amit partnerünk az akármilyen ügyetlen vagy mogorva, de mindenképp kiszolgáltatott pincéren vezet le.

Szöveg: Beyle Henriett, Fotó: Red Dot

Ez a cikk az Éva magazin 2007. augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.