Bármiről legyen is szó, már pusztán a jelenlétük, a kisugárzásuk alapján nagy esélyt látok rá, hogy megvalósul. Néhány perc múlva átülök a két dizájnerhez.

Városvédők-vezetők gyakran évekig gondolkoznak, vajon elkészítsenek-e egy tervet. Önök meg már letettek valamit a város asztalára. Például a Móricz Zsigmond körtéri Melegedő köveket.
Szöllőssy Barbara: Gyakran hangoztatják, hogy a város elkoszolódott, mindent tönkreteszünk... Lehet ismételgetni a sok rosszat, viszont lehet azt is csinálni, hogy megvizsgáljuk, a régi időkhöz képest mennyire változtunk mi. Mennyire lettünk mások, szabadabbak? Régen kellemes dolog volt egy padon hátradőlni. Akkor az emberek kiültek és beszélgettek. Ma már nem ugyanaz a típusú utcabútor a jó megoldás. A Köveknél éppen ez volt a kísérlet: tervezzünk olyan köztéri tárgyat, amely a megváltozott világhoz alkalmazkodik. Ne legyen rajta ülőfelület és háttámla. Alapvetően ne legyen „megmondva”, hogyan használják. Dönthesse el mindenki. Hátha így szeretni fogják és vigyáznak rá.
Pyka Zsolt: A klasszikus analógia az autó. Annak idején nagy siker volt a Ford T-modellje, de az autók azóta rengeteget fejlődtek. Egy utcabútor miért ne fejlődhetne?
Miért nem találtak merész követőkre?
Zsolt: Ezt nem tőlünk kell megkérdezni.
Barbara: Az ember úgy érzi, hogy régen minden szép volt. De meggyőződésem, hogy régen is lassan változott minden, és talán most nagyon is normális tempóban haladnak a dolgok, csak mi vagyunk türelmetlenebbek.
Elég elmenni Grazba, ahol néhány éve például mesterséges szigetet építettek a Murára. Igaz, akkor Graz volt Európa kulturális fővárosa...
Barbara: Az építészet azért nehéz ügy: bejön apénz a képbe. Általában nem is az a lényeg, hogy legyenek pályázatok, hanem hogy ki dönt ezekről. Ki ül a zsűriben.
Zsolt: Friss szemléletű, széles látókörű emberekre van szükség, és ily módon szerintem nem is azaz érdekes, hogy szakértők döntenek-e. Ott aklasszikus példa, a bilbaói Guggenheim Múzeum, Frank O. Gehry épülete, ami a kis baszk iparvárost világhírű látványossággá emelte.

Részben üzlet
Barbara: A körtéri Melegedő kövek egy iskolai pályázat nyomán született. Ötödévesek voltunk. Azvolt az elképzelésünk, hogy közösen dolgozzunk– ami az iskolában nem nagyon szokás. Párizsban másodikok lettünk a terveinkkel. Amikor elvégeztük az egyetemet, lassan kiderült, hogy nem hemzsegnek az országban a formatervezőket foglalkoztató vállalatok. Így elhatároztuk, hogy valóra váltjuk a kövek terveit. Következett két év, amíg végigvittük. Megszereztük az engedélyeket és a pénzt. Ahelyett, hogy keseregtünk volna rajta, felépítettük. Megjegyzem, hogy ez bárhol a világon nehéz lett volna, nem csak itthon. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy Magyarországon mindig minden rosszabb. Nem szabad lepattanni, ha falba ütközünk. Azóta több munkánk is megvalósult, például állami ünnepekre is terveztünk köztéri alkotást. Ez óriási lépés, hiszen általában Petőfi-versek hangzanak el a színpadon és megy a kokárdázás március 15-én, most azonban óriás hengerek forogtak, beszéltek a Kossuth tértől a Petőfi-hídig. Nagyon kedvezőek voltak avisszajelzések.
Zsolt: Persze, amit csinálunk, az üzlet is. A milánói dizájnkiállításon az volt az egyik legnagyobb élményem, hogy bár csodálatosak a tárgyak, tobzódik a szépség, azért nagyon sokan nagyon jól meg is élnek ebből.
Szokták figyelni, miként használják az emberek az Önök tárgyait – épületeit?
Zsolt: A Köveknél ez egészen félelmetes volt. Másfél évig jártunk ki, fotóztuk.
Mutassák be egymást néhány mondatban!
Zsolt: Barbara folyamatosan küzd azzal, hogy nő – a szakmában. Ez komoly akadályokat gördített eléje, mert együtt kellett működni szakikkal, a gyártással. Amikor párosan beállítunk valahova, mindenki hozzám beszél, mert én vagyok a fiú. Barbarát ez régebben bosszantotta. De ma már kivívja magának a tiszteletet. Tudja, hogyan viselkedjen a gyártóval, a megrendelővel.
Barbara: Zsolt köztünk a higgadt. Akivel én nem tudok rögtön egy hullámhosszra kerülni, neki azzal is sikerül. Rögtön jó kapcsolatot teremt másokkal. Kooperatív, befolyásolható, és a mi viszonyunkban nem „klasszikusan” férfi. Domináns, de jó értelemben. Nagyon jó vele együtt gondolkodni – éppen amiatt, hogy különbözünk.
Ketten mitől többek?
Zsolt: Az a jó bennünk, hogy nagyon különbözünk, ellentétesen gondolkodunk. Mindketten képesek vagyunk elfogadni egymás hülyeségeit. Hagyjuk meggyőzni magunkat a másiktól. Bármit tervezünk, teljesen különböző irányokban indulunk el. Ettől aztán a végeredmény is kétszer annyi lesz. Gazdagabb felhozatalból tudunk aztán választani.
A magánéletben egy párt alkotnak?
Barbara: Nem. Egyébként Zsolt alig néhány hete büszke apuka!

A dizájn jelentősége
Létezik férfi és női formatervezés?
Zsolt: Ha nagyon belegondolok, nincs értelme különbséget tenni. De például ott a Volvo C30-as, amit nők terveztek. Az egy „lány Volvo”. Illetve vannak férfi és női tárgyak. Figyelembe kell venni, hogy más tetszik a két nemnek.
Barbara: A Philips azt csinálta, hogy a férfiaknak szóló tárgyakat nőkkel terveztették, mert úgyis afeleség fogja megvásárolni őket.
De ez már inkább marketing, nem?
Zsolt: A marketingszempontok nem választhatók le az ipari formatervezésről. Van olyan, hogy női autó, és van olyan, hogy férfiautó.
Barbara: Hiába tervezek egy szép telefont, ha nem lehet eladni. Én hiszek abban, hogy van férfi és női dizájn. Ha mindenben megvan ez a kettősség, ebben miért ne lenne?
Ha valamit megvásárolunk, mennyire számít a döntésben a dizájn?
Barbara: Válasszuk szét a dolgokat: a dizájn nem csupán arról szól, hogy valami csinos és drága, hanem arról is, hogy mennyire használható. Hogy egy mobiltelefont, például, mennyire kényelmes kézben tartani.

Távolság a valóságtól
Térjünk vissza a városképhez. Milyen városban sétálgatnak gondolatban?
Barbara: Nekem nincs messze a fejemben levő kép a valóságtól.
Zsolt: Nekem meg nagyon messze van. Annak ellenére, hogy szeretem Budapestet, szívem szerint költöznék innét, nagyon messzire. Amiatt, ahogy kinéz, ahogy működik, amennyire élhető.
Barbara: Én viszont nem sokat változtatnék a városon. Azt hiszem, azért vagyok optimista, mert nem látok túl nagy feladatokat ahhoz, hogy a város élhetőbb legyen. Ha az ember végigmegy egy utcán, nem az épületeket cserélné ki. De az például gáz, hogy a Belvárosban, itt mellettünk, ilyen béna deszkaládákban állnak a virágok... Nagyon pici, praktikus dolgokat kellene megváltoztatni. Nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam.

Az interjút készítette: Bus István, Fotó: Miklóska Zoltán

Ez a cikk az Éva magazin 2008. októberi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.