Mára a magyar, a bolgár és a román tengerparti választékot felváltotta a Világ. Rég láttuk őket. Hogy vannak, hogy élnek most?

Pár éve megismerkedtem egy hús-vér kelet-berlini származékkal. Nyaralt. Itt, Budapesten. Már megint itt van, gondoltam én. Egy visszaeső. Nőies bájjal igazgatott viking hajkorona és a jól ismert és sokáig irigyelt turistaszandál keretezte a jelenséget. Nem bírtam ellenállni. Nagy levegőt vettem, majd feltettem hát a kérdést:
– Te még mindig a Balatonnál nyaralsz?
Valószínűleg meglepte a kérdésem, de nem annyira, mint engem a válasz:
– Tavaly jártam ott először. Egész gyerekkoromban irigyeltem a haverokat. Mind ott voltak.
Tulajdonképpen nem tudom, mit vártam, rég gyanút kellett volna fognom, mivel „nyugat-európai” létére tényleg társalgott oroszul.

Az újraegyesítésig a szocialista blokk többi országával szemben speciális volt az NDK helyzete, állampolgárai csak szocialista országba utazhattak. És mivel minden keletnémet az NSZK törvényei értelmében egyben nyugatnémet állampolgár is volt, nyilván minden további nélkül vígan boldogultak volna a fal túloldalán, ahová azonban csak a legrafináltabbak juthattak át élve. Sok család szakadt így ketté, akik csak szocialista országban – és mivel mi voltunk a legközelebbi alkalmas nyári helyszín, a Balatonnál –, nyaralás közben tudtak együtt lenni.

Mérleg
Röviden azt lehetne mondani, az ossik (keletnémetek) jól jártak, a wessik (nyugatnémetek) kevésbé. Vagy mégsem?
1989-ben a Fal leomlását követően Kohl kancellár megígérte a keletnémeteknek a deutsche mark mielőbbi bevezetését, megnyervén ezzel bizalmukat. Egy keletnémet márkáért egy nyugatnémet járt, márpedig az akkori tényleges váltószám 1:15 volt. Hatalmas gesztus volt ez a keletieknek, de hosszú távon szinte a halálos ítélettel vált egyenlővé. Attól fogva az egykori NDK termékeit nem engedhette meg magának a szocialista blokk fennmaradó része, a nem értékarányos pénzbevezetés miatt pedig oly mértékben megdrágult a keletnémet munkaerő, hogy a nyugatnémet befektetők sorra elálltak korábbi terveiktől. A munkanélküliek száma ma egyes keleti tartományokban a 30 százalékot is eléri. Ma egy keletnémet átlagfizetés a nyugatnémet 80 százalékának felel meg, de van olyan szakma, ahol az ex-szoci dolgozó szinte csak a felét kapja a nyugatinak. Az egyesülés óta több mint 1 trillió (az összeg tizenkét nullát számlál!) eurót költött Németország a Kelet fejlesztésére: autópályára, vasúthálózatra, repülőterekre. Az életszínvonal szinte megegyezik, a választék azonos. A plusz költségek előteremtéséhez megemelték az adókat, ám a nyugatnémeteknek egy újfajta, úgynevezett szolidaritási adót is törleszteniük kell (a fizetés 1-2 százaléka). Hozzánk közelebb áll ugyan a keletnémet múlt, erősen szolidarítunk, de képzeljük csak el, ha az évi egyszeri „egy százalékunk” mellé még egyhavi egy százalékot is fel kellene ajánlanunk! Tudván, hogy ebből az egy százalékból „náluk” ráadásul már gyorsabb az internet, jobb az autópálya, mint „nálunk”? Az eredmény: a Dél kezd lemaradni, a nyugati középosztály átlagkeresete kevesebb lett, a volt NDK egyes területei elnéptelenedtek a munkanélküliség miatt, polgárai pedig évtizedek óta, de lehet, hogy életükben először saját bevallásuk szerint „félnek a jövőtől”.

Ossik vs. Wessik
A keletnémetek (ossi) és a nyugatnémetek (wessi) közötti ellentét nem ősi örökség. Érdekes módon éppen akkor született, amikor a Fal (1961–1989) eltűnt. A választóvonal két oldalán két külön világ két teljesen különböző módon élte mindennapi életét, taníttatta az ifjúságát. A nyugatiak nyelveket beszélni, művészetekhez érteni, szabadon gondolkodni és kötelezően fogyasztani, a másik oldalon tényeket, természettudományokat, 1936 utáni történelmet és oroszt tanultak. Az 1990-es újraegyesítés magával hozta a nyugatnémet jog és adórendszer átvételét a keleti részben is, és az „ország” vezetése gyakorlatilag az eltávolított keletnémet értelmiség helyére ültetett nyugati szakértők kezébe került. Elkerülhetetlen volt az addig elsajátított és „otthon” bevált, két teljesen ellentétes munkamorál ütközése. Ettől fogva a wessik nem moshatták le magukról hogy „arrogánsak, mindent jobban tudnak és pénzhajhászok”. Innen a mai napig használatos „besser-wessi” kifejezés (a besserwisser, „olyan ember, aki mindent jobban tud” játékos kicsavarása). Nyugatról tekintve viszont az ossik képtelenek voltak alkalmazkodni az új, szigorú napirendhez, és nem tudtak mit kezdeni az önállóan megoldandó új feladatokkal, hiszen egészen addig a „terv” teljesítése volt a végcél, a motivációnak még a fogalma sem létezett. Mindezt tetézte, hogy a Fal eltűnését követően a wessiknek végig kellett nézniük, ahogy az ossik továbbra is élnek néhány pártállami előjogukkal, például a volt keleti kollégák a buszon és a metrón menetjegyváltás helyett csak meglobogtatták a kék bérletüket. Hovatovább számtalan ex-keletnémet útlevél cserélt gazdát jó pénzért a piacon, nem egy nyugatnémet állampolgár örömmel keletiesedett önként és dalolva. Tömegek költöztek át Keletről az egykori Fal túloldalára is.

A két fél ujjal mutogat egymásra. A nyugatiak részéről az „Én ezért keményen megdolgoztam” felütésre gyorsan csattan a keleti válasz: „Csak szerencsétek volt”. Lehet ezzel vitatkozni? A feszültség pattanásig nőtt, és a keleti szerencsét próbálót szinte úgy fogadják az „ígéret földjén”, akár a vendégmunkást. Egyelőre nincsenek ugyan tüntetések az ex-keletnémetek ellen, de volt idő, amikor az „Ausländer raus” („külföldiek haza” ) feliratok kisebbségbe kerültek a sok „Ossis raus” mellett.

Újra együtt… vagy mégsem? Lassan átveszi az irányítást az újraegyesítés után született generáció. Most érettségiznek. Öt év múlva ők lesznek a középiskolai tanárok. Ők vezetik a talkshow-t a kereskedelmi adókon, ők írják az újságot, a reklámot, a törvényt, teremtik a szlenget. Sokan közülük már „wossik”, vegyesházasságból valók, ami biztató.

Ostalgia és trauma
Hányan mondtuk már, hogy „akkor mindenkinek egyformán kevés volt. De volt!” Ezzel ők is így vannak. Ma minden ötödik volt keletnémet inkább lenne újra NDK-s. Az Ostalgia-hullám azért is feltűnő, mert milliónyian élnek Németországban, akiket a második világháború utáni idők emléke sem a sóvár visszavágyás érzésével tölt el. Tömegbetegségként tartják számon az egykori politikai foglyok között fellépő poszttraumatikus stressz szindrómát, amely a múltban elszenvedett kínzatások feldolgozhatatlanságából ered. De megjárják a poklot a volt NDK „történelmi személyiségei”, azaz egykori Stasi (az NDK titkosszolgálata) ügynökei is, egy volt besúgó ugyanis nem egykönnyen jut ma munkához. Minden más szocialista államénál nagyobb politikai nyomás nehezedett a volt NDK lakosaira. Az NDK-ban 2 százalékra tehető a beszervezett ügynökök aránya. A rendszerváltás idején a Stasi százezer hivatásos ügynököt és majdnem kétszázezer besúgót alkalmazott. Ez azt jelenti, hogy minden gimnáziumi osztályra jutott egy diák, aki jelentéseket írt a többiekről. Merthogy a titkosszolgálat már a tizenhárom éves kamaszok között is toborzott. (Összehasonlításul: Magyarországon a kommunista rendszer negyven éve alatt beszervezett összes államvédelmi vagy állambiztonsági ügynök számát durván kétszázezerre becsülik.)

De valahol az Ostalgia is érthető. Az újraegyesítést követő eufóriát hamarosan felváltotta a csalódás, a kétely, nem kellett sokat várni az első „ostalgiahullámra”. Régebben egy kelet–nyugati családi banzájon Honecker és az oroszok voltak a főmumus, ma a kapitalizmus és a Nyugat tehet mindenről. Az Ostalgia hívei szívesen veszik körül magukat a Fallal együtt eltűnt, egykor szűknek és szegényesnek tartott paneles-trabantos-háromműszakos munkásélet akkor megvetéssel kezelt védjegyeivel. Ezeket a kiváló termékeket ma már újra lehet kapni külön erre szakosodott boltokban.

Kelet-Berlin trendi: a falból megmaradt több mint egy kilométert East-Side Gallery névre keresztelték. Flottákban járnak a Trabantok. Ugyanis bérelhetők. Kihagyhatatlan berlini élmény. A bátrabbak pedig elszállásolhatják magukat az Ostelben: garantált NDK-retro dizájn, Honecker a falon, korabeli vécépapír vitrinben. Hatalmas nyilvánosságot kapott a nemrég alapított DDR Museum: NDK-s panelfíling nappalistul, tévéstül, műsorostul. Javasolnám bármely kispénzű magyar családnak, hogy le ne cseréljék a bútort, mert ebben most jó pénz van. Vízeséses panorámaposzter előnyben!

Szöveg: Daniss-Bodó Eszter, fotó: profimedia.hu, reuters/vándorkő. Ez a cikk a 2008. évi szeptemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.