Egy a minap barátnőm díszpárnákkal körülbástyázva két napig leste az ismeretlen eredetű (elmondása szerint legalább húszcentis) százlábút, aki egy esti órán bérlakása padlóján megjelent. A barátnőm egész éjjel égette a villanyt, és nem mert hozzányúlni. Azon gondolkozott, kit tudna odariasztani késő éjjel, de nem jutott eszébe senki. Ha nő, akkor családos vagy undorodós, ha férfi, akkor… nincs is férfi. Persze van hímnemű kollégája, a házban is ismer egy-két nyugdíjast, de olyan, aki segítene, megnyugtatná, esetleg megölelné és kedvesen megmosolyogná, olyan nincs. Szóval nincs pasija.

Hol megy, hol nem

A barátnőm pityergett egy kicsit, aztán másnap gumikesztyűben felsöpörte a mozdulatlan százlábút (az sem bírta az éjszakai izgalmakat). Azt mondta: nekem könnyű, én el sem tudom képzelni, milyen rettenetes, amikor az ember egyedül van és nem tudja megoldani a helyzetet.

A barátnőm helyes lány, van lakása, autója, jó munkája. Tud villanykörtét cserélni, szöget verni a falba és gond nélkül összeszerel egy könyvespolcot. Néha viszont úgy érzi, egyedül egyszerűen nem állja meg a helyét. A helyzet napról napra változik, sőt bevallása szerint óráról órára. Derűre ború és fordítva, mert a barátnőm, B. B. hol élvezi a teljes függetlenséget, hol pedig szinte megfullad a magánytól. Nemrég Bécsben akadt dolga, és munkája végeztével kint maradt még néhány napig az imádott városban. Múzeumról múzeumra járt, vásárolt, csodálta a császárkori épületeket.

De délutánra belefáradt a nézelődésbe, már nem érdekelte a 70 százalékos leárazás, és nem esett jól a habos kávé sem. Rájött, hogy senkivel sem tudja megosztani, amit lát, nincs, akivel kibeszélje a napot, aki örülne szerzeményeinek, vagyis egyedül van. Egyedül ebben az idegen városban, ahol – eddig észre sem vette – mindenhol szerelmespárok andalognak. Ahol a kávé három édesítővel is keserű. Mindezt belátva B. B. azonnal autóba ült, és este már a saját ágyában aludt. Egymagában, de azt már megszokta. Különben is, itthon van anya, barátnő, akivel telefonon órákig lehet boncolgatni a szingliség jó és rossz oldalát, és többnyire a jó győz. (Vagy ha nem, akkor lehet sírdogálni kicsit például az én lelki vállamon, ami a házi és egyéb munka, valamint a gyereknevelés alatt már kényelmesre görbült, és bármikor képes vagyok B. B-t túlpanaszkodni. Ettől ő rögtön rájön, hogy nem is olyan rossz egyedül.) A bécsi kirándulás után B. B. napokig gyötrődött, amiért ő, az egyedülálló, emancipált nő, kudarcot vallott. Férfi pedig nincs a láthatáron, a helyzet egyre rosszabb.

Ketyeg az óra

Egyébként optimista barátnőm megzuhant. Először bezárkózott, könnyes szemmel elfüstölt otthon néhány doboz cigarettát, aztán belevetette magát az éjszakába. Amikor az átmulatott hétvégék után még pocsékabbul érezte magát, úgy döntött, megpróbál normálisan élni. Ahogy egy értelmes, igazi független nő él. De azért Carrie Bradshaw a Szex és New Yorkjával elmehet a fenébe, gondolta. Neki minden epizódban legalább egy új és egy régi pasi csapja a szelet.
B. B. most már teljesen kiegyensúlyozottnak tűnik, mert egy méregtelenítő kúrától lelkileg is megtisztult. Ájurvédikus napirend szerint él, mindennap jógázik, nem eszik húst és állítólag megtanulta élvezi a jelent. Valamelyik nap, amint éppen gyógyteát kortyolgatott tejeskávé helyett, azt mondta: „Ha huszonkét éves volnék, nagyon jól érezném magam a bőrömben!” B. B. azonban harminckét éves és gyereket szeretne. Állítólag ez magyar szinglisajátosság.

Kényszerszingli

Néhány éve egy szociológiai kutatás kimutatta, hogy a magányosan élő magyar nők mások, mint európai sorstársaik. Nagy részüknél ugyanis az egyedüllét nem tudatos választás, hanem kényszerhelyzet: a harmincas magyar egyedül élők 75 százaléka szeretne párkapcsolatot és gyereket. Vagyis a hazai felhozatal nagy százalékban a kényszerszingli kategóriába tartozik. Sz. azt állítja, na, ő a tipikus eset. Ránézésre én ezt nem mondanám. Sz. harminchárom éves, inkább az a vagány, bevállalós csaj, aki nem csinál titkot abból, ha valaki tetszik neki. A múltkor vízilabdameccsre vitte egyik reményteli fiú ismerősét, s mivel úgy látta, az ötlet bevált, a következő mérkőzésre is vett jegyet. A játékostárs azonban elmaradt, így Sz. lezavart vele néhány őszintén érdeklődő telefont, aztán feladta. Talán túlságosan nyomultam, mondja, talán csak ő hiteti el velem, hogy sok vagyok. Most azt a korszakát éli, hogy magában keresi a hibát. „Mindennap úgy ébredek, hogy miért pont nekem nincs pasim – sóhajt és beveszi a kedélyjavító bogyóját. – Belefáradtam, hogy én legyek a határozott, magabiztos nő. Nem értem, miért vagyok egyedül.”

Sz. három éve szakított, tíz évet húzott le egy okos egoista mellett, aztán elege lett a szolgálatból. Azóta parkolópályán van a szerelmi élete. Mostanában minden reggel újramorzsolgatja lezárt kapcsolatának szép napjait, és lassan úgy érzi, exbarátja a legvonzóbb férfi a világon. Talán újra bele kellene vágni… Megpróbálom helyrerakni: emlékezz már vissza, mit szenvedtél mellette! Sz. helyesel és belátja, hogy igazam van, de most már bármit megtenne, annyira szeretné, hogy szeressék.

Az egyhetes éjszaka

Sz. csinos lány, a férfiak gyakran viszik strandra, de az elmúlt három évben egyetlen normális úszópartnere sem volt. B. B.-hez hasonlóan ő is átesett az éjszakai mulatozásokon, akadtak egyéjszakás kalandjai, most a csömör állapotában meséli, hogy volt egy hét napig tartó egyéjszakása is. Abból lehetett volna valami, csakhogy a fiú egyre azt hajtogatta, ez nem több szórakozásnál, így Sz. – aki más esetekhez sokszor fűzött hiú reményeket – sikeresen meg is győzte magát. Az éjszaka után már túl voltak egy mozin (mert állítólag a srác barátja éppen nem ért rá, kárba vesztek volna a jegyek), másnap egy vacsorán (mert ugyanez a barát hirtelen lebetegedett) és harmadnap egy közös kiránduláson, ám Sz. lovagja még mindig szabadkozott. De mindennap találkoztak, és mivel Sz. nem görcsölt azon, hogy megtalálta-e végre születendő gyermekei apját, nagyon jól mulattak.

Eltelt egy hét, és a fiúból séta közben kifakadt: egyéjszakásnak indult, de valami egészen más lett belőle, szeretne komoly kapcsolatot. Sz. állt az út közepén, és azt gondolta, ez most nem vele történik. Ő már rég túl volt az egészen, lebeszélte magát, kész, nem lehet visszacsinálni. Nem értett és nem érzett semmit. Meg is mondta, úgyhogy a fiú mélyen megbántódott és elrohant, többé nem találkoztak. Sz. azóta megismerkedett egy kedves búvárral, aki civilben bokalengetős szövetnadrágot és autóstáskát hordott, egy trendi reklámossal, aki csak akkor ért rá, ha az aktuális kampány megengedte, és egy családapával, aki munkaidőben gyors szerelemre vágyott. Hogy Sz.-t idézzem: egyik sem „pálya”.

Magas a mérce

Jean-Claude Kaufmann francia szociológus szerint a szinglik magasra tették a mércét: olyan férfiakat szeretnének, akik egyenrangú emberként kezelik, de el is kápráztatják őket. Vagyis a harmincas egyedülálló nők annyira válogatósak, hogy ha így folytatják, nagy eséllyel hajadonok maradnak. D. (35) azt mondja, ő inkább marad hajadon, mint hogy túl sok kompromisszumot kössön, és belekezdjen egy gyenge viszonyba. Neki nem az a legfontosabb, hogy valaki végre mellette legyen, hanem, hogy az a valaki megértse őt, egy nyelvet beszéljenek és a viszonyt ne az alárendeltség, hanem a kölcsönös felszabadítás határozza meg. Addig is küzd magával: az nem lehet, hogy egyetlen normális férfi sem akad az útjába, tehát valószínűleg ő nem elég nyitott. A múltkor egy házibuliban azon kapta magát, hogy ahelyett, hogy belemerülne a forgatagba, folyamatosan kritizálja a mulatozókat.

„Tele vagyok előítélettel a férfiakkal szemben, pedig nem ez az alaptermészetem – gyakorol önkritikát D. – Ahogy ott a bulin kívülről figyeltem magam, rájöttem, hogy én se mennék oda egy ilyen nőhöz.” D., mint a legtöbb szingli, végigcsinálta a párkereső éjszakai bulizást, aztán kinőtte. Most épp elfogadó időszakában van: ha a szerelem jön, jön, ha nem, úgy is jó. Lehet, hogy hatvanévesen találom majd meg az igazit, és akkor mi van? kérdi, és hozzáteszi, hogy nem siet sehova. „Először megtalálom önmagamat, a saját utamat, én nem akarok függni senkitől. Aztán majd engem is megtalálnak. Tudom, hogy egy nő akkor száz százalékig nő, ha van mellette férfi, de ez nincs korhatárhoz kötve.”

Csapdában

D. már régen nincs zavarban, ha egyedül kell moziba vagy kiállításra mennie, azt mondja, a 2010-es években ez már nem ciki. Ráadásul megszokta, tíz éve van egyedül. Előtte több mint három évig élt együtt egy fiúval, és úgy érezte, elmélyült annyira a kapcsolatuk, hogy a következő lépés már a házasság, aztán a gyerek legyen. Ez volt az ő álláspontja. Barátja viszont mást gondolt, úgyhogy D. nagy nehezen lezárta az ügyet. Már amennyire lehetséges volt az adott érzelmi állapotban. Nemrég összefutott volt barátjával, aki elvitte egy darabon. Amikor beszállt a kocsiba, D. rájött, hogy jól döntött: ez az egész itt nem az ő világa. Hosszú időbe telt, de először örül a szakításnak. Talán most már megérett egy új kapcsolatra, bár nem lesz könnyű, mert ő régimódi, vagyis nem kezdeményez, inkább kivár. És bizalmatlan, mert a saját bőrén tapasztalja, hogy az önálló egzisztenciával rendelkező szinglik mellett egyre gyakrabban tűnnek fel anyagi biztonságra pályázó férfiak. Nem feltétlenül húszéves, kigyúrt izomkolosszusokra kell gondolni, egy jobb lakás reményében elvált, albérletes negyvenesek is köröznek a független nők körül.

Jó üzlet

Külföldön teljes iparágak épülnek a szinglikre. Nálunk ez még nem terjedt el, bár itt is épülnek egyszobás luxuslakások wellnessparkokban, és a szépségipar is megtalálta a harmincas, önmagát vállaló, egyedül élő nőtípust. A fogyasztói társadalom rengeteg mintát kínál, a reklámok dicsőítik a fiatal egyedülállókat, hiszen ők család híján bármire költhetenek, amire a pénztárcájuk csak engedi. De ezen kívül nincs előttük követendő példa, mert a szingliség társadalmilag új jelenségnek számít. Egyelőre nincsenek adatok, hogy hány szingli nő megy férjhez, hány marad pártában, hányan lesznek családanyák, vagy hányan választják a látszólag totális függetlenséget.

Szóval nem tudjuk mi lesz a szingliből, ha nagy lesz. Egyáltalán kinőhető a szingliség? Annyit viszont tudunk, hogy a szinglik száma a nagyvárosokban növekszik a leginkább, itt ugyanis sokkal fontosabb a karrier, a presztízs, az anyagi jólét, mint az emberi kapcsolatok ápolgatása. Bármilyen szörnyű is, jelenleg csak abban lehet reménykedni, hogy túlhajszolt világunkban egy csomó szingli férfi is rohangál, és két értekezlet között talán némelyikre rátör a családalapítási ösztön. A nők pedig fehér ló helyett beérik egy jobb cégautóval.

Szöveg: Fülöp Virág, Fotó: Europress