Borítókép: Facér Karantén: Egy egyedülálló anya naplója - 2. rész Forrás: Getty Images /Canva

Facér Karantén: Egy egyedülálló anya naplója - 2. rész

Anna élete a karantén első hónapjaiban darabjaira hullik. Vajon hogyan fogja újratervezni és élni az életét a három gyermekes édesanya? Minden héten új résszel folytatódó novellasorozatunkban nyomon követhetitek Ti is a napló bejegyzései segítségével, hogyan alakul az élete!

Kedves Naplóm.

Biztosan lesz majd olyan időszak, amikor nem érzem magamat totál flúgosnak attól, hogy egy füzethez beszélek, de az a helyzet – annak ellenére, hogy Anyám tukmálta rám, a naplóírás terápiás hatásairól tartott kiselődadása keretein belül –, hogy most ez az egyetlen kapaszkodóm, az egyetlen dolog, ami miatt talán még megőriztem a józan eszemet.

Mert hát vegyük sorra a listát, az életem jelenlegi helyzetéről:

Hamarosan 40 leszek.
A vírus kitörése óta itthon vagyok három gyerekkel és minden nap igyekszem 100 százalékos anya lenni.
A férjem elhagyott, mert nem bírta volna ki a karantén idején, hogy a szeretője nélkül kelljen lennie.
Mivel teljesen feladtam az életemet az anyaság és a férjem kedvéért, most hivatás és célok nélkül valójában azt sem tudom, hogy ki vagyok.

Lássuk be nem túl rózsás a helyzet. És ez nem is a legjobb kifejezés a jelenlegi helyzetemre.

Az első napokban, miután István összecsomagolt majd bezáródott mögötte a közös lakásunk ajtaja, a napok végeláthatatlannak tűntek és a home schooling, meg a folytonos „" Anya unatkozom!” „Anya játszhatok a Play Stationnel?” „Anya a Gergő elvette az autómat!” napi darálója nem tették könnyebbé, hogy éppen egyedülálló anya lettem.

Az első napokban legszívesebben csak bőgtem volna a szobámba zárkózva a fájdalmammal, dühömmel és csalódottságammal együtt, de mivel már nem voltam kamaszlány, amikor napokig nyalogathattam a sebeimet, hiszen három gyerek várta, hogy az anyjuk legyen, így csak akkor adtam át magamat a fájdalomnak, amikor nem látták vagy éjjel amikor egyedül feküdtem a nem is olyan régen még közös ágyunkban, ahol szintén nem is olyan régen még szeretkeztünk Istvánnal. Valószínűleg Ő már akkor mással is szeretkezett, nem csak velem.

Persze jó lett volna még sokáig dagonyázni a dühömben, amiért lecseréltek egy fiatalabbra, vagy átadni magamat a csalódottságnak, hogy három gyermek és annyi év házasság után István fogta magát és kilépett az életünkből, egyedül és magamra hagyva azzal is, hogy megmagyarázzam a gyerekeknek mi is történt pontosan.

Persze István azt ígérte minden héten fogja őket hívni telefonon, de a vírusra és a karanténra hivatkozva meg sem említette, hogy találkozna velük, hogy esetleg együtt beszéljük meg a gyerekekkel a helyzetet, pedig nyilván meg tudtuk volna oldani biztonságos keretek között, hiszen fontos lenne, hogy ezt együtt kommunikáljuk le.

De az én bátor és férfias férjem, akit minden barátnőm irígyelt tőlem a főiskolán, végül egy igazi besza… gyáva fér… szóval gerinctelen alak.

Talán Anyámtól örököltem az energiámat, mert amikor az Apám elhagyta, Ő egy lendülettel lépett tovább, sosem láttam sírni, mindig az erős nőt láttam még a válásuk alatt sem engedte meg magának, hogy széthulljon. Pedig biztos vagyok benne, hogy megviselte a procedúra, mert élete nagy szerelme volt az Apám. Nincs is azóta senkije.

Néha eszembe jut, hogy vajon ebben is követni fogom az otthonról hozott mintát? István után fogok búslakodni egész életemben, míg Ő már boldogan éli majd az életét az új nője oldalán?

Néha ez a gondolat megrémiszt. Van e esélyem még 3 gyerekkel az oldalamon, főleg a jelenlegi helyzetben a szerelemre?

Bár most nem vágyom senkire. Eldöntöttem, hogy ezentúl magamat helyezem az előtérbe és összeszedem a széthullott életem darabjait. Bármilyen nehéz is lesz.

Szóval adtam magamnak 3 hónapot, majd amikor már elfogytak a könnyeim úgy döntöttem, hogy tovább lépek.

Nem azért, mert Anyám folyton rágta a fülemet, hogyha nem kezdek magammal valamit, akkor sosem találok párt, hanem azért, mert magamnak akartam bebizonyítani, hogy az az életvidám, laza és rátermett csaj még mindig ott van bennem, aki a főiskolán voltam, aki István mellett szépen megalkuvó lett és szófogadó, aki tette a dolgát szó nélkül és a jó házasság érdekében nem szólt soha semmiért. Ha az üzleti utak az évfordulóinkra estek, ha estébe nyúló megbeszélések miatt kimaradt a családi programokból akkor is csak mosolyogtam és bólogattam.

Ha a kollégáit kellett vendégül látni, akik olykor ízléstelen megjegyzéseket tettek már jó pár pohár bor után, a feleségeik pedig úgy méregették az egyszerű, letisztult, vidékies hangulatú otthonunkat, mintha legalább egy pajtában láttam volna őket vendégül csak mosolyogtam és még kedvesebb voltam, mert tudtam Istvánnak roppant fontos, hogy milyen a megítélése a munkahelyén.

Szinte kötelességtudóan feküdtem be minden pénteken az ágyunkba és adtam meg a férjemnek, amire szüksége volt, de az én szükségletemről és örömömről szinte soha nem esett szó. Persze nem panaszkodhattam, István szép otthont, kényelmes életet a jeles ünnepekkor pedig drága ékszereket ajándékozott nekem. Úgy éreztem, hogy hálásnak kell lennem és örülnöm, hogy nekem ilyen jó élet jutott.

Hosszú évekig meg sem fordult a fejemben, hogy nem egy robot vagyok, aki kiszolgálja a családját és a gyermekeit, hanem nekem is lehetnek érzéseim és vágyaim.

Ezekkel a gondolatokkal cipeltük le a fiúkkal a népszerű bútoráruházban vett franciaágyunk darabjait a kuka mellé a matraccal együtt.

Már megrendeltem az új ágyamat. Házhozszállítással pikk-pakk itt is lesz. Ezt a régit, amihez annyi illat és emlék kötött, pedig ha tehettem volna rituálisan elégettem volna.

De nem tettem, mert valószínűleg jól megbüntettek volna gyújtogatásért, úgyhogy csak hagytam vigye akinek kell.

Miután megszabadultam az ágytól, jöhetett a nők kedvenc szortírozási helye, a gardrób!

István cuccait, amit még itt hagyott szépen bezsákoltam és kivittem a garázsba. Ha egyszer szüksége lesz rá, majd ott megtalálja, addig sem zavarja a szememet a sok hivatalos holmija, majd szemügyre vettem az enyémet. És itt jött az első felismerés!

Sosem szemléltem ennyire kritikusan a gardróbomat, mint most, amikor megálltam előtte és majdnem leesett az állam a felismeréstől, hogy a régen olyan kedvelt romantikus ruhákat az évek alatt felváltották a kényelmes nadrágok és kardigánok, valamint lapos talpú cipők. Szinte egy csinosabb, nőiesebb holmim sem volt, csak kényelmes praktikus darabok, amikben a gyerekekért mentem az iskolába vagy bevásárolni. Jaj és a konszolidált kis fekete kosztümöm.

Mint aki éppen levette a szemellenzőjét kérdeztem meg magamtól, hogy: Mikor lettem én ilyen szürke és unalmas?

Régen rengeteg csinos ruhát és magassarkút hordtam. A hajfestéssel és sminkeléssel is felhagytam, mert úgy gondoltam nincs rá szükségem és időt sem nagyon szakítottam magamra a gyereknevelés és a férjem karrierjének egyengetése mellett.

Úgyhogy gyorsan kiszelektáltam mindent és mentek szépen az István zsákjai mellé, mintha csak a régi énemet és életemet most végre száműzném. Miután este elcsendesedett a lakás, levetettem magamat a laptop elé és mivel István hitelkártyájának számát és jelszavát is kívülről fújtam, rendeztem egy jó kis bevásárlást, a kedvenc online ruhaboltjaim, népszerű sminkmárkák és online drogériák kínálatában.

Az utolsó pillanatban, mielőtt lehajtottam volna a laptopom tetejét, még gyorsan megrendeltem egy futópadot is, mert sokáig leszünk itthon a négy fal között bezárva és régen imádtam futni, itt a tökéletes időzítés, hogy végre újra elkezdjem!