A Kékszakállú herceg nem volt elégedett a feleségeivel, de ahhoz túlzottan ragaszkodott hozzájuk, hogy elengedje őket: inkább lemészárolta és berakta a kamrába valamennyit. Azért persze vannak ennél kíméletesebb módszerek is annak megtartására, ami fontos volt korábbi kapcsolatainkban.

Egy párkapcsolatban annyi mindent megtanulunk magunkról és a másikról, hogy kár volna mindezt sutba vágni pusztán azért, mert mégsem együtt éljük le az életünket. Sok kapcsolat úgy jön létre, hogy két ember kimondatlanul, tudattalanul szövetséget köt egymással, hogy egy élethelyzetet, szakaszt, feladatot együtt csináljanak végig. A párban élés biztonságában függetlenednek a szülőktől, felnőtté válnak, megkeresik önmagukat vagy a közös ágyban az előző megrázó kapcsolatot heverik ki. Aztán amikor megtették ezeket a lépéseket, amikre közösen vállalkoztak, elfogy a motiváció.

A válásról, a szakításról még mindig úgy esik szó mint valami elképzelhetetlenül nagy drámáról, konferenciákat szerveznek róla mint közösségromboló jelenségről, pedig az egész életen át tartó kapcsolat mellől igencsak fogyóban vannak az érvek. Van már fogamzásgátlás és meg lehet állapítani, ki kinek a gyereke. El lehet osztani a birtokolt javakat. A nők függetlenedésével egzisztenciálisan is kevésbé – bár még mindig eléggé – fenyegető a szingli lét, az egyedülálló anyák pedig a nemkívánatos kolonc státuszából lassan egészen normális, akarható csoporttá léptek elő a társadalomban.

A múlté már a holtodiglan

A női egyenjogúság ügye természetesen még véletlenül sem kívánja meg, hogy akik örökké együtt szeretnének maradni, azok valamiféle trend miatt szakítsanak. Akik viszont ki akarnak lépni egy kötelékből, akár azért, mert kinőtték a kapcsolatot, akár ennél súlyosabb és fájdalmasabb ok – például bántalmazás – miatt, azoknak már nemcsak jogi feltételek, de lassacskán társadalmi minták is rendelkezésére állnak.

Ha elfogadjuk, hogy a kapcsolatok egy része nem egész életre szól, akkor hirtelen egy csomó harag és sértettség eltűnik a rendszerből. A „megcsalt az a rohadék” vagy „meguntam azt a senkit” helyett sokkal nyugodtabb, elfogadóbb „ennyi ideig volt jó nekünk együtt” érzés jelenhet meg, és nagy segítségére lehet a szétválás fölött szomorkodóknak.

A megcsalás, az unalom, az egymás mellett megélt magányosság mind-mind tünete annak, hogy a kapcsolatból hiányzik a szervező erő. Amikor hirtelen mindenki sokkal jobb fej, mint a férjem; amikor rájövök, hogy szívem szerint teljesen máshogy nevelném a gyereket, érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon nem a továbblépés volna-e a termékenyebb.

Nekiindulni nagyon nehéz: egy igazán meghitt párkapcsolatból kilépni olyan, mintha az ember levetné a bőrét és újat kellene növesztenie. Sokunknak az életközösség jelenti azt a biztonságot adó központi erőt, aminek nekivetjük a hátunkat, hogy megküzdjünk a külső nehézségekkel. Van, aki úgy fogalmaz: a szakítás őt a saját halandóságára emlékezteti. Az örök szerelem ígéretével mintha el lehetne odázni a legnehezebb terhet: az ember ígéretet kap arra, hogy ez már rendben lesz. A kapcsolatban otthon érzi magát. Aztán egyszer csak vége a nagy szerelemnek és oda az áhított biztonság. És valóban nem könnyű egyedül állni a vérzivatarban.

Van azonban egy nagy veszteség, amit nem muszáj elszenvedni. Nem kell megszabadulni mindattól, amit egymástól kaptunk. Mindaz az önismeret, élettapasztalat, biztonság, amit együtt megszereztünk, velünk maradhat. Velünk maradnak az együtt megnézett filmek, a közös barátok, és velünk marad az olyan különleges kincs mint a közös gyerek.

Ha nem kell szégyellni, haragudni, amiért nem tartott örökké, akkor meg lehet tartani a szeretetet, amit együtt megéltünk, és a bizalmat, amit kiépítettünk. A másik elfordulása vagy a saját elkalandozásunk a polgári házasságeszmény szerint az elképzelhető legnagyobb borzalom. Ha lemondunk az örökkévalóság hamis ígérgetéséről, hirtelen mindez egyszerű jelzőfénnyé válik és mutatja a kapcsolat végét. Ilyenformán sokkal kevesebbet kell szomorkodnunk, inkább úgy kell olvasni a jeleket, mint ahogy az álmokat fejtik a pszichoanalitikusok.

Szakmai segítség

Ettől persze nem válik pehelykönnyűvé a szakítás. Egymástól eltávolodni fájdalmas és hosszú munka, amit fölösleges megterhelni mindenféle sikermutatókkal. Vannak szakemberek, akik a szakítás körüli lelki munkában segítséget nyújtanak a váló feleknek. Több szakaszra osztják a gyászmunkát: először tagadunk, azután haragszunk – sokszor azok is haragszanak, akik maguk kezdeményezték a szétválást, így rugaszkodnak el a másik embertől. A vihar csendesülésével következik az alkudozás: ilyenkor szokás még egy kicsit összemelegedni, újra megpróbálni, aztán megint padlót fogni. Ez a huzavona akár évekig is eltarthat.

Ha végre sikerül felfogni, hogy a döntés végleges, akkor elkerülhetetlenül bekövetkezik egy komoly depressziós időszak. Erre a fajta bánatra mondja a köznyelv, hogy nem gyógyítja meg más, csak az idő. Valójában önmagában az idő nem old meg semmit, mert ahhoz, hogy a gyász záró szakaszába lépjünk, azaz eljussunk az elfogadásig, bizony be kell látni: mindegy, hogy kinek volt igaza a vitákban, hogy ki a felelős, ennek a kapcsolatnak mindkettőnk számára vége van. Ilyenkor gondolkodunk a legtöbbet azon, hogy mi az, amit a következő kapcsolatban semmiképpen sem akarunk megismételni, más dolgokra viszont örömmel gondolunk vissza és jólesik őket felidézni.

A gyászmunka végeztével az igazán jó párok visszatalálnak egymáshoz, és a barátság egy különleges formáját élik meg együtt. Hiszen olyan dolgokat tudnak egymásról, amit a barátok is nagyon ritkán. Egy ideig megosztoztak az életükön, megértették egymást. Bár már nem akarnak egy fedél alatt élni, azért mindaz, amit szerettek egymásban, nem tűnik el nyomtalanul. Végül is az emberek többsége a szüleitől is elköltözik egyszer, de attól még továbbra is szereti őket. Büszkén soroljuk fel a tanárainkat, a barátainkat, jó és rossz egykori főnökeinket, akik formálták a személyiségünket – miért ne vehetnénk be ebbe a sorba a szerelmeinket is?

A Kékszakállú herceg mesebeli alakját egy különösen kegyetlen sorozatgyilkosról mintázták, aki a 15. századi Bretagne-ban élt. A legenda szerint hat feleségét ölte meg egymás után és a holttesteket egy kamrában tartotta. Sorra hozta az újabb és újabb asszonyokat, és amikor felfedezték a furcsa nemes véres múltját, sorra megölte őket. Ha hatszáz évvel ezelőtt lett volna pszichoterápia, a Kékszakállú segítséget kaphatott volna, hogy sikertelen házasságát elsirassa, és tiszta lélekkel hozzon új asszonyt, aki előtt aztán már titkolóznia sem kell. Ez esetben a kamrában véres titkok helyett a korábbi feleség befőttjei várhatták volna az újabb arát. Mivel azonban a modern lélektan még sokáig váratott magára, a gyilkosságsorozatot végül is a hetedik menyecske testvérei szakították meg, akik húguk segítségére sietve lemészárolták a Kékszakállút. Legalábbis így szól a legenda.