Utánam fütyülnek az utcán

Borítókép: Utánam fütyülnek az utcán
„Nem, köszönöm szépen. Teljesen szürke, észrevétlen, kiszúrhatatlan járókelő akarok lenni. Jövök valahonnan és tartok valahová. Ne lépj bele az aurámba. Nem neked öltöztem ki. Egyáltalán ki sem öltöztem. Fordulj meg és kalapálj tovább.”
De még mennyire, hogy eszébe jut. Áll az állvány tetején, egyik kezében hervadó spakli, másikban, mint fogyó hold, a sör, szemével pedig máris az ártatlan nőnemű járókelő virgácsait pásztázza. És tessék, mint aki rigót nyelt, máris önti magából a füttyszólamot, s tart vele a többi. Kamaszként őrülten feszélyezett. Most „csak” idegesít. Tíz év múlva már lehet, hogy csókot dobva magam megyek elébe?
Mire jó ez az egész? Utánafütyülni egy vadidegen nőnek az utcán? Mit várnak tőle? Kizárt, hogy akadna oly nőtársam, aki a karjuk közé omolna. Miért kihagyhatatlan ez a fajta tetszésnyilvánítás?
Azért mert büntetlen. Legfeljebb továbbmegy a csaj. Ha visszaszól, még ki is lehet röhögni. Hamvas tini koromban volt szerencsém elkövetni ezt a baklövést. Aztán soha többet. Haladtam volt a szépülő Logodi utcán, melynek csendjén csak a magasban koccanó sörösüvegek ütöttek rést. Tudtam, mire számítsak. „Nem fogják kihagyni. De ezúttal én sem!” Előre forgattam a nyelvemen a vitriolos visszavágást És akkor kimondták: „Minek azt a szépet kabáttal eltakarni?” Na ne! Apám fekete bőrzakója alatt is képesek voltak megállapítani a C-s kosárméretet. „Azért, mert már foglalt. Inkább azzal foglalkozz, amiért fizetnek!” Az utca végéig hallottam, ahogy utánoznak. Kellett ez nekem? Az „elkövetők” többsége hajdan kisteherautókon utazó, kiéhezett sorkatonákból került ki, ma az utcai építkezéseken praktizáló munkásokból. A nőmentes övezetben sínylődő bakákat még valahogy megértettem, de a munkás, az miért? Talán, mert ennyi emelet fölényből nyugodtan érezheti, hogy a helyzet magaslatán áll? Vagy mert a munkahelye által kívül került a társadalomból, és nem vonatkoznak rá az íratlan szabályok?

Zaklatás?
Miért van az, hogy bár nem mi lépjük át viselkedésünkkel a jó modor határait, mégis nekünk, áldozatoknak kínos az incidens? Tán mert lealacsonyító? A nők elleni erőszakkal foglalkozó szakirodalom szerint az utcai zaklatás is zaklatás – még legenyhébb formájában is. A zaklatás ténye nagyjából független attól, hogy az áldozat milyen csinosan öltözött fel aznap. Két washingtoni kutató még a 90-es évek végén interjúkat csinált olyan férfiakkal, akiket beszólogatáson kaptak. Közülük a munkásosztályhoz tartozó – fehér vagy színes bőrű – férfiak tekintélyes része beismerte, hogy jellemzően felső- vagy középosztálybeli nőknek „bókolnak”, hogy kifejezzék ellenérzésüket e nők társadalmi „előjogaival” szemben.
Azon viszont meglepődtem, hogy az összes szakirodalomban határozott fellépést javasol az ilyen ártatlannak tűnő, hétköznapi füttyögés esetén. Szóljunk vissza, akár ironikusan, intsünk be, fotózzuk le a beszólogatót a telefonunkkal. Eszerint serdülőkori baklövésem volt a tulajdonképpeni jó irány, még ha nem szerzett is nekem annak idején elégtételt.