Csökken a helyátadási kedv?
Nem elég, hogy a nyár nagy részét a betonrengetegben kell töltenünk, még a városi közlekedés mámorító élményével is számolnunk kell. Az esélyünk arra, hogy talán valakinek megesik rajtunk a szíve, s átadja helyét, a nulla felé konvergál. Néha még az is ácsorog, aki bottal vagy netán várandósan utazik.

Statisztikai adatok híján nehéz pontos számokat közölni arról, hogy az utóbbi évtizedekben pontosan hány százalékkal esett vissza a buszon, villamoson, metrón utazók helyátadási kedve, de a hétköznapok tapasztalata azt mutatja, nem állunk túl fényesen e téren.
Sok kismama meséli, hogy nem is csak azért volna jó leülni a buszon, mert nehezen bírják végigállni az utat. A tömegközlekedésnek van egy olyan, rájuk nézve kockázatos sajátossága, hogy a jármű a legváratlanabb pillanatokban ráz, rángat, fékez. S aki nem kapaszkodott elég határozottan vagy rossz helyen állt, már borul is.
„A terhesség első hónapjaiban úgy vettem észre, sokszor azért nem kaptam ülőhelyet, mert nem tudták egyértelműen eldönteni, gyereket várok-e vagy csupán teltebb formákkal áldott meg a természet. Egy darabig méregették a hasamat, aztán nem történt semmi” – mondja Kata. Mindenesetre úgy fest, helyátadás szempontjából a középkorú nők a legszolidárisabbak a kismamákkal, mivel nekik a nem túl távoli múltban már többnyire volt szerencséjük átélni a várandósság minden örömét és nehézségét. Az idősebbek már hajlamosabbak ezt elfelejteni, s koruknál fogva úgyszintén szeretnének helyet foglalni.

Ezek a fiatalok
Régi történet a diákok és a nyugdíjasok harca a buszon, villamoson, vonaton. A tanulók valószínűleg azóta zavarják az idősebb korosztály utazási érdekeltségeit, mióta csak létezik tömegközlekedés. Feltehetőleg sosem fogják megérteni a diákok, miért kell a reggeli járattal döcögni a piacra, a nyugdíjasok pedig el sem tudják képzelni, miként fajzott el annyira az új nemzedék, hogy nem pattan fel a legelső pillanatban, amint meglátja a hatalmas cekkerekkel egyensúlyozó nénikéket. Pedig a „mai gyerekek” nem feltétlenül rosszabbak az előző generációknál. Kicsit talán figyelmetlenebbek, de tökéletesen együttműködők, amennyiben az ember nem a „most aztán móresre tanítalak, kisfiam” tekintettel közeledik feléjük. Ezen a véleményen van a friss nyugdíjas Mária is: „Mióta nem dolgozom, egyre könnyebben elfáradok, nem bírok már olyan sokat álldogálni. Nyilván az ellustulás a nyugdíjjal együtt jár nekünk” – mondja nevetve. – Így aztán nem bánom, ha átadják nekem a buszon az ülőhelyet, de nem háborodom fel akkor sem, ha erről megfeledkeznek. Megesik, hogy egyszerűen megszólítok egy fiatalembert, s megkérdezem nem cserélnénk-e. Fölösleges túlbonyolítani a dolgot, csak kedvesen kell közelíteni a másikhoz. Ha maguktól nem jut eszükbe, kicsit nem árt segíteni az embereknek, hogy segíthessenek.”
Talán valamivel tüskésebbek, feszültebbek lettünk az elmúlt évtizedekben, de a szép szóból még mindig értünk, s a kellemetlen közlekedési szituációk jó része könnyedén kezelhető, ha emberi módon próbálunk szót érteni egymással.

forrás: Wikipédia