Nem tagadom, hogy voltak és vannak kötődési problémáim. Ez talán arra vezethető vissza, hogy édesapám korán meghalt, anyukámmal nem jöttem ki jól, és egyke vagyok. Húszévesen elköltöztem otthonról végleg, nem volt, aki visszatartott volna. Többé hátra sem néztem.

A nagyvilágban egyszál egyedül nem könnyű talpon maradni. Én a túléléshez egyfajta férfias, ragadozó stratégiát választottam. Eredendően félénk természetű vagyok, de megtanultam lerohanós techikákkal álcázni: mind a munkában, mind a magánéletben gyakran alkalmazom ezt. A húszas éveimben minden hétvégén hazahurcoltam valakit, akit én választottam ki a csordából, mint egy csúcsragadozó: vonzottak a rövid lejáratú kapcsolatok, a füst- és izzadságszagú tánctermek, a bárok, a bőven patakzó alkohol, a randidrog.

Pétert is egy bárban ismertem meg: lazán a pultnak támaszkodva stírölt, magas volt, szlávos arcú, fekete szemű, és idősebb nálam vagy tíz évvel. Első látásra nem is volt az esetem. Amikor megszólított, ezt közöltem is vele, de nem tántorította el. Táncoltunk, aztán felmentünk hozzá. A szokásos ügymenetnek indult. Egyéjszaka, semmi több.

Ezúttal azonban másképp alakult a dolog, elütött a szokványos, nyúlfarknyi történeteimtől. Randizni kezdtünk, amivel én korábban alig-alig kísérleteztem. Harminckét éves voltam, úgy éreztem, itt az ideje, és ezzel a férfival van is hozzá kedvem. Kiderült, hogy Péter nős, de már öt éve külön élnek a feleségével: van egy ménkű nagy házuk a 12. kerületben, korrekt kapcsolatban vannak, Péter gyakran alszik ott, ha a közös gyerekekre, a két kisfiúra kell vigyáznia. Ez eleinte nem zavart, sőt, tetszett is. Egy apukával hozott össze a sors, aki ráadásul okos (informatikusként dolgozott magas beosztásban), és az ágyban is remek.

Egész hamar megszoktam a párkapcsolatosdit, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy túl szabályos pár sohasem voltunk. Nem ültünk otthon a távirányítót kapcsolgatva, inkább veszélyes utazásokra mentünk (mindketten imádtuk Afrikát), raftingoltunk, sziklát másztunk biztosítókötél nélkül, ittunk, mint a kefekötő, és előfordult, hogy félreléptünk, amit azonnal elmeséltünk egymásnak. Mindketten forrófejűek voltunk, impulzív természetűek, veszély- és élménykeresők: és azt hiszem, mindkettőnknek voltak, vannak kötődési problémái. Péter ezt az énjét ügyesen összeegyeztette az apasággal: volt, hogy egy hónapig nem találkozott a fiúkkal, utána azonban együtt voltak két hétig megállás nélkül.

Már két éve jártunk, amikor zavarni kezdett, hogy nem lép semmit válásügyben. Kapcsolatunk szabálytalanságába sokáig belefért, hogy a közös családi házban éjszakázik a gyerekek miatt, egy idő után azonban ennek sem örültem. Érthető, nem? Két évig élveztem a párkapcsolat vadabb, kiszámíthatatlanabb formáját, egy idő után mégis vágyni kezdtem valami hagyományosra. Kezdett benőni a fejem lágya, vagy hogy hívják ezt. Ismeretlen érzések környékeztek meg: ragaszkodni akartam, sőt, talán birtokolni. Legalábbis régen azt gondoltam, ez a birtoklás. És most én is így szerettem volna élni. Egy elvált, független férfival, aki nem alszik közös fedél alatt a – jogilag még – feleségével.

Péter kicsit megzavarodott, amikor először kérdeztem: na és mikor váltok el? Nem számított ilyen konvencionális fordulatra, nyilván pont a szabálytalanságot szerette bennem. Dadogott valamit arról, hogy tulajdonképpen minden jól van, ahogy van, aztán egy kis csend után hozzátette: nem gondoltam, hogy téged ez zavarni fog.

És ettől kezdve elindult egy folyamat, ahol teljes valójában tárul fel előttem Péter gyenge, konfliktuskerülő személyisége. Talán a korábbiak fényében meglepőek a jelzők. Ha valaki ötszáz kilométeres sebességgel száguldozik a sportkocsiján, ha lazán felmászik egy több ezer méteres helycsúcsra, ha akkor is úszkál a tenger közepén, miután megcsípte egy medúza, azt gondolnád: bátor ez az ember, sőt vakmerő. Péter egy dologtól azonban borzasztóan félt, és az a saját felesége, pontosabban a tőle való elszakadás ténye volt.

A menetrend körülbelül így nézett ki:

1. Rendben, elválok.
2. Most mégsem válhatok el, mert szegény Zita eltörte a karját.
3. Rendben, elválok.
4. Most mégsem lehet, mert a gyerekek még azt hiszik, hogy kibékülhetünk az anyjukkal. Lassan kell őket felkészíteni.
5. Rendben, elválok. Már szóltam Zitának is.
6. Zitának nem tetszik az ötlet. A ház háromnegyedét akarja, várjunk még, amíg lenyugszik.
7. Zita megnyugodott, de még mindig akarja a ház háromnegyedét.
8. Rendben, elválok. Komolyan megbeszéltem a fiúkkal is.
9. Kicsit várjunk még, legalább amíg a fiúk nagykorúak lesznek.
10. Meg kell tárgyalnom Zitával a házügyet. Nem tágít. Nem dühíthetem fel azzal, hogy beadom a papírt, komoly vagyonmegosztási balhét csapna.
11. Rendben, elválok. Majd egyszer.

Az egyes fázisok között Péter meghúzta magát, nem beszélt a dologról, gyorsan elvitt Ausztráliába, vagy koktélozni, hátha én is elfelejtkezem az egészről. Csakhogy én egészen máshol tartottam akkor. Eltelt öt év. Már nem vidítottak fel a bárok, a tánc, a könnyű élet, az utazás, az egyéjszakás kalandok. Valami mélyebbet akartam. Nem feltétlenül házasságot vagy gyereket, ahhoz továbbra is túl impulzívnak tartom magamat: de tartozni szerettem volna valakihez. Péter pedig egyre csak húzódozott, és kibúvókat keresett. Soha nem merte nyíltan a szemembe mondani, hogy azért nem válik el, mert nem bízik bennem, és nem a valódi társat látja, ha rám néz, hanem valami egészen mást, holott szerintem ez volt az igazság. Valljuk be: könnyű hírem volt. Valljuk be: amikor félreléptem, gyanús gyorsasággal megbocsátotta. A romlott, izgató nőt jelentettem a számára, nem azt, akihez meg lehet érkezni. A személyiségem nem garantálta számára a biztonságot, ellentétben a feleségéével, akivel ugyan régóta nem éltek együtt, mégis volt köztük egy szilárd kapocs, ennek elvágására pedig egyszerűen nem bírta rászánni magát.

Először nyugodtan, aztán egyre felindultabban fenyegetőztem, hogy elhagyom, ha nem válik. Nem vagyok rá büszke, de néhány tétlen év után elfogytak az eszközeim, és nem maradt más, csak a hiszti, a könnyek, a vád, az ultimátum. Akkor már tőlem is tartani kezdett. Szánalmas, de egyszer, amikor éreztem, hogy hazudik, belepiszkáltam a telefonjába. Azt állította, munkahelyi kiránduláson volt a hétvégén, ehelyett egy halom képet találtam, amin boldogan pancsol a Balatonban a feleségével és a két fiával. Amikor szembesítettem az igazsággal, fátyolos hangon bizonygatta, hogy a világon semmi se történt, és csak azért nem mondta el nekem, hova megy, mert nem akarta, hogy cirkuszoljak miatta.

Többször is szakítottunk. Én hagytam el. Ilyenkor kétségbeesett, fogadkozott, hogy most aztán tényleg elválik, de amikor visszatértem hozzá, megint nem történt semmi. Még csak addig se jutott el, hogy benyújtsa a papírokat.

Most már öt hónapja külön vagyunk. Gyakran hív. Én próbálom távol tartani magam tőle. Még mindig szeretem, de nem bízom benne egy cseppet sem. Felőröltek az évek, a hazugságok, és az, hogy bár a maga torz módján szerelmes belém, de csak a könnyűvérű nőt, az izgalmas utazócimborát, a spontán partnert látja bennem. Lehet, hogy vannak kötődési problémáim, de nem elégszem meg ennyivel.

Például azzal, hogy nemcsak nem vált el a mai napig, de soha nem mutatott be a gyerekeinek.

Válás után új szerelem: hogyan mutasd be a gyereknek?