Anitával az első várandósságunk alatt ismerkedtünk meg a kórházban. Mind a ketten az első trimeszterben pecsételő vérzés miatt kerültünk ágynyugalmi helyzetbe. Ő a kettes, én pedig a hármas ágyon feküdtem. Kicsit több, mint két héten át osztoztunk az állami intézmény picinyke éjjeliszekrényén. A közös sors, a közös probléma, az azonos élethelyzet szoros barátságot szőtt közénk. A második gyerekeink között is alig egy hónap lett a korkülönbség. Nevetgélt a család, hogy biztos összebeszéltünk, egyszerre gyártottuk a tesókat.

Aztán Anita a második szülése után 3 hónappal ismét bekapta a horgot, hamar nagycsaládosokká váltak.

Egyik délelőtt a belvárosban kávéztunk, a nagyok oviban voltak, a kicsik a babakocsiban szundiztak, Anita minije, pedig hordozókendőben lapult meg a farmerkabát alatt, mikor csörgött a telefon. A barátnőm első gyereke lázas lett, szóltak az óvodából, hogy haza kellene vinni. Megbeszéltünk, hogy a babakocsis kisfiát nem kelti fel, térül-fordul és visszajön érte.

Mintha felismerte volna a kicsi a beinduló autómotor távoli hangját; kipattant a szeme és éktelen sírásba kezdett. Hiába tologattam, ráztam, ringattam, bánata nem csillapodott. Kivettem, öleltem, dúdoltam, daloltam, de a keserves zokogás még hangosabb lett. Imádkoztam, nehogy felkeltse az én alvó porontyom.

A terv bevált: rámcsatlakozott a kicsi, és csak nyelte, nyelte az édes anyatejet. Nem is gondolkoztam, ösztönből cselekedtem. Még az én gyerekem is szopizott, egyidősek voltak, teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ez lesz a probléma megoldása.

Mire a barátnőm visszajött, ketteskéink jókedvűen együtt rótták a köröket négykézláb a park füves placcán.

Meg kellene etetnem – mondta Anita, aki tandem szoptatást vállalt be a kis korkülönbségű gyerekek miatt.

Ne aggódj, már megszopiztattam – nyugtattam.

Anita nem szólt semmi, csendesen összepakolt, és elindultak haza.

Másnap a reggeli kávéfőzés közben, nevetgélve ölelt át a férjem és egyfolytában anyafarkasnak hívott. Nem értettem mi a poén tárgya, mire elmesélte, hogy Gergő, Anita férje felhívta este, hogy a barátnőm ki van akadva az előző napi ad hoc szoptatós akciómon.

Elszégyelltem magam. Nem értettem, hogy mi a probléma azzal, hogy a legjobbat tettem a gyerekkel.

Kellett vagy egy hét, mire mindkettőnknek elmúlt a szégyenérzete és tiszta vizet tudtunk önteni a pohárba. Anita úgy érezte, hogy amit tettem, az egyenértékű azzal, mondjuk mintha megcsalta volna a férje velem. Az esze azt mondta, hogy valami bűnös dolgot műveltem a fiával, a szíve pedig az súgta, hogy valódi igaz barát vagyok.

A galériánkban gyönyörű és megható fotósorozatot mutatunk be olyan menyasszonyokról, akik anyatejjel táplálják a gyermekük.