Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg.

Nem mondhatnám, hogy a mindenem volt a közösségi média – nem szórtam tele napi szinten a hírfolyamot az ebédemről vagy a rózsabimbóimról készült képekkel –, de az állandó csekkolgatás része volt a mindennapjaimnak. Tudod, amikor azon kapod magad, hogy észre sem veszed, de valahogy már megint a kezedben van a telefon, követed a történéseket, figyeled az értesítéseket, és az állandó scrollozgatás tölti ki az üresjárataidat. Ez egy idő után nagyon frusztrálóvá válik. Tudatában voltam annak, hogy gáz, amit csinálok, hogy a családomtól, a gyerekeimtől veszek el értékes pillanatokat – de csak akkor fogtam fel igazán, hová jutottam, amikor a kislányom szólt rám, hogy tegyem már le a telefont a kezemből.

Karácsonykor a férjem meglepett egy buta telefonnal – egy olyan mobillal, amit tényleg csak rendeltetésszerűen, beszélgetésre lehet használni. Magának is vett egyet. Anyósomékhoz már úgy utaztunk az ünnepekre, hogy az okos ketyere helyett csak a minimalistát vittem magammal. Útközben megálltunk tankolni, a férjem bement fizetni, én meg a kocsiban ültem, és nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel. Hiányzott a mozdulat, hogy odanyúljak, megnyomjam a gombot, és ha csak egy pillanatra is, de megnézzem, mi történik az ismerőseimmel. Zenét sem tudtam betenni...
Az ünnep végül nagyon jól telt okostelefon és közösségi média nélkül. Szuper, felszabadító érzés volt a hírfolyam helyett a saját életemmel foglalkozni, a családommal lenni, a figyelmemet rájuk összpontosítani. Később a férjemmel kirándultunk Bécsbe – ahová szintén csak a buta telefonjainkat vittük magunkkal –, és ott, egy múzeumshopban megláttam a 21 napos digitális detox kihívást. Oké, ezt megcsinálom, és a folyamatot dokumentálom egy vlogban.

Mert az a négy alkalom hamar megvan, beleszámítva a mikro-csekkolásokat is. Amikor csak épp hogy, egy másodpercre, de megnyitod, rápillantasz – és már úszott is az egyik lehetőséged a négyből. Hogy kapcsoljam ki az értesítéseket, kövessem ki az érdektelen ismerőseimet, vagy csak másnap válaszoljak egy üzenetre, nem jelentett akkora kihívást, mint gondoltam. Adódtak persze vicces helyzetek is, például amikor telefon nélkül mentem el otthonról, és meg kellett kérdeznem az utcán, mennyi az idő, mert órát nem hordok. Egy férfit szólítottam meg, aki – miután felnézett a saját telefonjából – elkerekedett szemmel, de örömmel mondta meg, hány óra.

Mire a koronavírus-járvány beütött, már elég erős voltam, és bár több hónapot töltöttünk otthon, mégis csak egy kicsit estem vissza. Megtanultam uralni a helyzetet, nem igényeltem az állandó scrollozást, de megengedő voltam magammal – ha rá-ránéztem az Instagramra vagy a Facebookra, már nem éreztem problémának. A híreket a járvány elején még figyeltem, később azonban már nem – sőt, tudatosan tartottam magam távol az információkról –, így emiatt sem éreztem késztetést az állandó internetezésre.

Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy okostelefon nélkül menjek el itthonról, ma már azt nem tudom elképzelni, hogy elvigyem magammal egy családi vagy baráti programra. Nem hiányzik. Mostanra sikerült egy normális mértéket beállítanom, és mivel annyi pozitív hozadéka volt már az egész detoxnak, hogy ezt megtartom akkor is, amikor a karantén után újra kinyílik a világ. Jobban megélem a jelent, a pillanatokat, hogy nincs rajtam a folyamatos nyomkodási kényszer. Nem frusztrálom magam olyasmikkel, hogy mások milyen boldogok – vagy legalábbis milyen boldognak szeretnék mutatni magukat a közösségi médiában. A családi életemnek iszonyatosan jót tett a leszokás, végre minőségi időt töltök a gyerekeimmel, meg tudom adni nekik azt az odafigyelést, amire a gyerekek ösztönösen vágynak.

A Facebookon indított meseolvasásokkal talán sikerült ötvöznöm a gyerekeimnek nyújtott élményt a közösségi élménnyel: a karantén elején azon aggódtunk a férjemmel, hogy a lányaink többet fognak mesét – vagy bármit – nézni a számítógépen, ha egész nap otthon vagyunk. Kitaláltam, hogy rendszeresítek egy délelőtti meseolvasási időt. A férjem viszont azt javasolta, akkor meséljek inkább mindenkinek! Így született meg a „tíztőlmese” nevű oldal, ahol élő videókban olvasok fel meséket – nemcsak a saját gyerekeimnek, hanem annak a majdnem háromezer követőnek is, akik nagyon gyorsan megszerették, sőt, utánozni is kezdték ezeket a meséléseket.

Ellentmondásosnak tűnhet, hogy a mesélést és a digitális detoxról szóló vlogomat is pont egy-egy közösségi médiafelületen indítottam, de mind a kettőre logikus a magyarázat. Az elmúlt hetekben minden a világhálón zajlott, így a közös meséknek egyértelműen itt volt a helye. Az internetfüggőség pedig egy olyan probléma, amelynek az „áldozatai” leginkább a közösségimédia-felületeken vannak jelen, tehát a leszokásom folyamatát is itt lehetett olyan módon dokumentálni, hogy akik esetleg hasonlón gondolkodnak, inspirációt kaphassanak. Sokan voltak, akik követni is kezdték a példámat, maguk is megpróbálták az elvonót, és ugyanazt a felszabadító élményt élték meg, amit én.

De azokat is megértem, akiknek ez (még) nem megy. Brutális addikció ez is, csakúgy, mint a dohányzás, vagy az alkohol. Sokaknak már az is nagy feladat, hogy egyáltalán felismerjék-beismerjék, hogy bizony függők: de ez az első lépés.

8 dolog, amire még használhatod a régi telefonodat: