Nem akarok vírushordozó lenni, és egyébként is törvénytisztelő polgár vagyok, betartom a szabályokat. Kereskedelemben dolgozom, home office kizárva, az állásomat szeretném megőrizni, ezért mindennap elhagyom a lakás biztonságát. A munkahelyem szerencsére közel van, negyedóra séta. Néhány ember jön szembe, leggyakrabban hasonlóan gondolkodó idegenek, munkába tartók, kutyasétáltatók, akikkel kölcsönösen és egyetértésben megtartjuk egymástól a két méter távolságot.

Néhány nappal ezelőtt azonban összehozott a sors egy másként gondolkodóval.

Borús, hideg reggel volt, az offline életmódra kényszerített munkaerők nagykabátban, ernyővel kullogtak az esőben. Másként Gondolkodó azonban kackiásan vonult a járdán, mintha megvásárolta volna a jogot a középen haladásra. Nem szokásom a kioktatás, a csúnyán nézés jogát is ritkán gyakorolom, így szépen megálltam egy házfalhoz simulva, hogy átkorzózhasson az őt megillető öt méter széles helyen.

Másként Gondolkodó megtorpant, bámulni kezdett, s mivel nem fordítottam el a fejem szégyenkezve, közelebb lépett.

– Te mit csinálsz? – kérdezte gúnyosan.

– Megvárom, amíg Ön elmegy. – válaszoltam én.

– Igen? És miért, ha szabad kérdeznem? Talán derogál, ha hozzám kell érned?

– Nem derogál, csak most nem ajánlatos.

Még közelebb lépett. Komolyan megijedtem, hogy leköp, vagy az arcomba köhög, csak hogy demonstrálhassa, mit gondol az éktelen hülye világról.

– Miért kezelsz úgy, mintha leprás lennék? Mit kell elhúzódni? Nem vagyok fertőzött! Semmi bajom! Nyugodtan hozzám érhetsz, sehol sem bujkál vírus, tessék, tessék! – nyújtogatta felém a kezét. Szája szélén néhány helyes nyálcsöpp. – Nincs rajta semmi! – és röhögött.

Az egész kezdett valami béna katasztrófafilmnek arra a pillanatára emlékeztetni, amikor egy elmebeteg miatt hirtelen elszabadul a halálos vírus. Most kezdjek el kiselőadást tartani, miközben az arca az enyémtől húsz centire van? Magyarázzam el neki, miért veszélyes, amit művel? Hogy a hőzöngésnek sosincs itt az ideje, most azonban egyenesen törvénybe ütköző?

Másként Gondolkodó persze valószínűleg békeidőben is pont ilyen. Ha nincs konfliktus, csinál egyet. Ő az, aki beleköt az eladóba, ha nem elég gyors, aki hangosan átkozódik, amikor sorban kell állnia, amikor nem tud leülni a buszon, amikor nem kapja meg, ami szerinte neki jár. Imád a villamoson fennhangon politizálni, és közben forgatja a fejét, akad-e utastárs, aki egyetért vagy ellentmond. Ha valaki nem úgy gondolkodik, ahogy ő, az hülye, ostoba, gyengeelméjű, birka, akit megvezetett a háttérhatalom, a kormány, az EU, az orvosok, a tudomány. Tökmindegy.

Egy ilyen képtelen helyzetből nincs önerőből szabadulás. Most se volt. Két-három járókelő bámészkodott mellettünk, és a farkasszem-nézést is meg lehet unni. Másként Gondolkodó figyelme végül elterelődött rólam.

– Nem vagyok leprás! Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy húzódozgassanak tőlem – vetette oda, aztán ment a dolgára. Én meg tovább sétáltam, és arra gondoltam, ez az ember szabadon járkál, és mindennap szakít néhány percet arra, hogy a lelki békéje kedvéért valakit terrorizáljon. Nemsokára bemegy a postára, ahol kiosztja a dolgozókat, a metrón alaposan megfogdossa a szalagkorlátot, aztán a közértben a pékárukat, a csemegepultnál direkt a többi vásárló hátára mászik, a gyógyszertárban célzatosan köhög. Csak hogy megmutassa. És itt él köztünk, akkor is, ha a vírus már elment. Evör.