Mint a mesében
Három évet vártak rá. Melinda hormonkezelésre járt, és harminchét éves volt, amikor végre megszületett Dárius. Jó ideig a gyerek körül forgott a világ – annyira várták a férjével –, és Melinda álmában sem gondolta volna, hogy egyszer egyedül marad a fiával. Pedig tíz év együttélés után a házasságuk véget ért. A válás után Melinda házat vett, és minden energiáját az új otthon megteremtésére fordította. Ahogy annak idején nem fordult meg a fejében, hogy egyszer elvált asszony lesz, arra sem gondolt, hogy az élete még másképp is alakulhat: berendezkedett, hogy szépen eléldegél majd kisfiával a budakeszi házban. Másfél évig laktak édes kettesben, míg egy napon Melindát barátai születésnapi bulira nem hívták, ahol megismerte azt a férfit, aki gyökerestül felforgatta életét. Ráadásul alig fél évvel a sorsdöntő találkozás után kiderült, hogy az asszony negyvenöt évesen újra gyermeket vár.

Mi volt az első reakciód, amikor kiderült, hogy anya leszel?
Meglepődtem és megijedtem. Még csak fél éve voltunk együtt a párommal, kicsit korainak tűnt a gyerekvállalás. Telefonon mondtam el neki, hogy terhes vagyok, ő pedig hallgatott egyet, majd így szólt: nem baj, ha nagyon örülök?
Gondolom, ennek meg te örültél…
Persze, de minden olyan hirtelen történt. Igazából úgy gondolom, Zoé, a kislányom választott minket, ő döntötte el, hogy nekünk együtt kell lennünk. A férjem előző házasságából nem született gyerek, pedig ő mindig nagyon szeretett volna utódot. De én is vágytam egy lányra, mert nagyon jó volt a kapcsolatom a mamámmal, és szerettem volna ugyanazt megélni.
Nem aggasztott a késői szülés körüli hercehurca?
Én egyáltalán nem aggódtam. Természetesen minden vizsgálatot megcsináltattam, de valahogy végig éreztem, hogy nem lesz semmi baj. A nőgyógyászom is megnyugtatott: azt mondta, biológiailag jóval fiatalabb vagyok a koromnál. Igaz, szóba került a császármetszés – végül is negyvenöt éves voltam –, de minél inkább mondták, annál inkább hajlottam rá, hogy megszülöm. Végül Zoé természetes úton született meg. Kedélyes szülés volt, könnyebb, mint az első.
Hogyan fogadták a közeli hozzátartozók a gyerek érkezését?
Anyukám nagyon aggódott értem. A két legjobb barátnőjének meg se merte mondani, mibe vágtam a fejszémet, hátha nem lesz egészséges a gyerek. Az is felzaklatta, hogy fenekestül felfordult az életem. Volt már egy nagy fiam, dolgoztam, kialakult, nyugalmas időket éltünk, aztán egyszer csak kiderült, hogy kezdődik elölről
a pelenkakorszak.
Nehéz volt visszatalálnod a kismamaszerephez?
Rendezett környezetben éltem, nehéz volt elképzelni, hogy megint minden tele lesz plüssállatokkal. De egyáltalán nem zavart, hogy újra otthon kell lennem a gyerekkel. Kreatív programnak tekintettem, hogy egész nap foglalkozhatom Zoéval, soha nem volt bezártságérzésem. Elismerem, hogy rengeteg energia kell két gyerekhez, estére sokszor olyan fáradt vagyok, hogy ülve el tudnék aludni. Ilyenkor nem bánnám, ha tíz évvel fiatalabb volnék. Jövőre ötvenéves leszek, jólesne néha egy fotelban nyugodtan olvasgatni, de ennek egyelőre még nem jött el az ideje. Van viszont két egészséges gyerekem, akik családban élnek, és végtelenül boldog vagyok, hogy velük lehetek. Nem érzem lemondásnak, ha kihagyunk egy-egy felnőttprogramot. Nem megyünk el egy koncertre, na és? Majd hallgatunk otthon zenét. Kihagyunk egy mozit, nagy ügy. Majd beteszünk egy DVD-t. Vannak közös családi programjaink, meg jó otthon lenni. Nyüzsögtem már eleget.

Andrea és Iván

Apa jobban bírja
Andrea harmincnyolc évesen hozta világra Ivánt. Édesapja súlyosan megbetegedett, és ő úgy érezte, új erőt adhat neki egy unoka születése. Tudatosan készült tehát férjével a fogantatásra, a baba mégis két évvel később – édesapja elvesztése után – érkezett meg. Iván nagy boldogság volt az egész család számára, Andrásból pedig – aki 9 évvel fiatalabb Andreánál – kiváló apa lett.
Apás vagy anyás a fiad?
Azt hiszem, nem lehet különbséget tenni. Iván hihetetlenül vagány gyerek, nagyon jól alkalmazkodik, imádja a társaságot, és persze boldog, ha a család együtt van. Igyekszünk úgy szervezni az életünket, hogy minél több időt tölthessünk együtt – ennek természetesen az az ára, hogy néha hazaviszünk estére is némi munkát.
Jobb lenne huszonéves anyukának lenni?
Talán igen, több okból is. Egyrészt egészen biztos, hogy ha fiatalabb lennék, vállalnék egy kistesót a fiam mellé, s biztosabb lehetnék abban is, hogy majdan élvezhetem az unokáimat! Másrészt – be kell vallanom – sokszor fáradt vagyok, de szerencsére amikor én már úgy érzem, semmi eszközöm sincs, hogy Ivánt rábírjam erre vagy arra, akkor a férjem előjön valami új ötlettel és játszva megoldja a helyzetet. Nagyon kreatív apuka.
Elég korán visszamentél dolgozni.
Szülés után nagyon gyorsan regenerálódtam, s maga a terhesség sem viselt meg. Soha életemben nem éreztem olyan jól magam, mint ez alatt a kilenc hónap alatt, pedig végig dolgoztam.
Bár a korom miatt mindenféle vizsgálatokat javasoltak, például amniocentézist (magzatvízvizsgálat), én nem akartam. Féltem a vetélés kockázatától. Tizenkét órát vajúdtam, nem volt könnyű szülés, mert kötöttek voltak az izmaim. Kérdeztem, hogy a korom miatt van-e, de az orvosom azt mondta, hogy ez nem korfüggő, hanem testi adottság. Mindegy, lényeg, hogy gyorsan helyrejöttem.
Amikor Iván egyéves lett, visszamentem a munkahelyemre, mert egyrészt vártak rám, másrészt a lakáshitel miatt mindkettőnk keresetére szükség volt. Szerencsére a gyerek szerette a bölcsit, nem volt semmi gond. Most már óvodás, és nagyon önálló. Inkább én vagyok az, aki ragaszkodik bizonyos családi szertartásokhoz. Például hogy mindig együtt vacsorázzunk, vagy hogy este fürdés után ne maradjon el a közös játék. Apával hancúroznak, én meg utána mesét olvasok.

Judit, Damján és Boján

Kettőt egy csapásra
Az egyik kisfiú tizenhét, a másik négy hónapos. Judit, az apróságok mamája, aki világéletében sok gyereket akart, negyvenhárom éves volt, amikor Damján megszületett. Nem volt vesztegetni való idejük, úgyhogy egy év múlva megérkezett a második kisfiú, Boján. Mert Judit közel a negyvenhez ismerte meg a férjét. Addig csak a karrierjének élt, elismert neurológusként konferenciáról konferenciára utazott, bejárta a világot, közben két évig Belgiumban dolgozott. Itthon viszont egyedül töltötte az ünnepeket, nem járt nyaralni, a párkapcsolat valahogy elkerülte. A barátnői férjhez mentek, jöttek a gyerekek sorra, Judit pedig, bár lelke mélyén bízott a csodában, kezdte feladni, hogy megtalálja az igazit. Dolgozott és dolgozott, egészen addig, amíg meg nem ismerkedett a Budapesten ragadt bolgár származású informatikussal, aki még tudott klasszikus módon udvarolni. Az orvosnő negyvenedik születésnapján megtörtént a lánykérés. Mindkettőjüknek ez volt az első házassága, abban rögtön megegyeztek, hogy sok gyereket akarnak.

Tervezel még gyereket?
Negyvenöt felett már nem akarok szülni. Ha tíz évvel ezelőtt beszélünk, azt mondom, persze, és nyilván lenne még gyerekünk. Így alakult. Későn találkoztam a férjemmel, de nem baj, megérte kivárni.
Nem riogattak a kollégáid, hogy ebben a korban problémás lehet a gyerekvállalás?
A szülészdoktorom nagyon pozitívan állt a dologhoz, gyerek az kell, mondta. Igaz, azt, hogy mi rögtön kettőt tervezünk, nem reklámoztuk. Sokáig titkoltuk a család előtt is, aztán persze kiderült, mert egy összejövetelen visszautasítottam a pálinkát. Márpedig a bolgároknál ez csak egyet jelenthet. Így aztán lebuktunk.
Miért volt ennyire fontos, hogy a gyerekek ketten legyenek?
Én egyke voltam és mindig több gyerekre vágytam, a férjem meg nagy családból jött. Az is benne van persze, hogy idősebbek vagyunk, rövidebb ideig kísérhetjük a gyerekeinket, a testvérek meg mindig ott lesznek egymásnak. Van, aki korábban kezdi, a sógorom például már nagypapa, az ő unokája három hónappal idősebb, mint a mi nagyobbik fiunk. A korom miatt végig kellett csinálnunk a szükséges vizsgálatokat, nem volt kellemes, de hát ez van. Egyébként nagyon könnyű várandósság volt mind a kettő. Vigyáztam magamra, az első terhességem alatt nem híztam sokat, tudatosan készültem a második gyerekre. A szülés is rendben zajlott, bár a kisebbik, Boján az utolsó pillanatban keresztbe fordult, így ő császármetszéssel született.
Megismerkedésetek előtt több mint tíz évig mindketten önálló életet éltetek. Nehéz volt összeszokni?
Meglepően könnyű volt. Annyira örültünk egymásnak, hogy gyorsan összeköltöztünk. Nagyon nagy élmény volt, amikor először mentünk el együtt a bolgár tengerpartra, azelőtt évekig nem nyaraltam. Azóta már gyerekestül is voltunk, családlátogatással egybekötve. Fontosak a bolgár gyökerek, mindkét gyereket kétnyelvűnek neveljük, én is megtanultam bolgárul, hogy tudjak kommunikálni a családdal.
Nem hiányzik a szakmád?
A munka terén nekem már nincs elmaradásom, sőt kialakult a biztos pozícióm. Nem hiszem, hogy azért, mert szültem két gyereket, véget érne a karrierem. Nem érzem, hogy lemaradnék valamiről, hogy bármit kihagynék, amiért otthon maradtam a gyerekekkel. Otthon lenni nekem nem büntetés. Volt negyven évem, hogy dolgozzam a karrieremen, megtettem. Egyébként meg tudom, hogy ha eljön az ideje, úgyis visszamegyek dolgozni.

Szerző: Fülöp Virág, fotó: Hajdu András, smink: Simon Lulu

Megjelent az Éva 2010. novemberi számában. Minden jog fenntartva.