A Luca-széket 12 napig kellett készíteni úgy, hogy december 24-ére elkészüljön, de mindennap csak egy kicsit lehetett vele tovább haladni. Kilenc- vagy (máshol) tizenkétféle fából kellett készülnie, amelyeknek a temetőből kellett származniuk. Szenteste az éjféli misén erre a székre kellett felállni: akkor meg lehetett pillantani, ki a boszorkány.

Ugyanezt a célt szolgálta a tésztaszűrő kanál. Naponta csak egyetlen újabb lyukat lehetett fúrni rá. A kész kanálon aztán szenteste lehetett átnézni, és akkor megmutatta magát a boszorkány. Hogy aztán az ember védje magát az így felismert boszorkánytól, a templomból hazafelé mákszemeket kellett elszórnia az úton: ha a boszorkány azt mind összeszedi, akkor senkit sem ér utol.

A Luca-nap szerelemjóslásra is alkalmas volt. Ilyenkor főztek például gombócot a lányok: mindegyik gombóc belsejébe egy kis papírt rejtettek különféle fiúnevekkel. Amelyik gombóc először feljött a forró vízben, az a fiú lesz a lány férje. Egy másik szokás szerint 12 papírlapot tett a párnája alá a lány 12 fiúnévvel. Mindennap kidobott egyet, s amelyik karácsony napjára maradt, az lett a reménybeli vőlegény. (Ezt a módszert még e sorok írója is kipróbálta.)

A jövő firtatása persze nemcsak a szerelemre vonatkozott, hanem egészségre, betegségre, halálra, időjárásra, termésre, bőségre is. Az ilyenkor elvetett Luca-búza növekedéséből később következtetni lehetett a jövő évi termésre. Az is szokás volt, hogy csapatba verődő kisfiúk háztól házig jártak, Luca-napi rigmusokat, jókívánságokat skandálva. Például ilyet: „Luca, Luca, kity-koty, kity-koty, tojjanak a tyúkjok, lúdjok.”