Shonda Rhimes: „A szó, amely megváltoztatta az életem”
Shonda Rhimes a mai televíziózás egyik leghatásosabb személyisége. Jelenleg négy sorozat fut a világ tévécsatornáiban, amelyek rendkívül sikeresek (és addiktívak. A szerk.). A Grace klinika című kórházsorozat már 12. évadát tapossa; a Botrány egy politikai thrillersorozat Kerry Washington főszereplésével, akinek karaktere természetesen mindent elintéz, minden kínos ügyet elsimít, de kérdés, hogy milyen áron; a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot főszereplője szintén egy erős nő, egy ügyvéd (Viola Davis), és a sorozat címében minden benne van, amit elsőre tudnunk kell; a The Catchfőszereplője pedig egy női magándetektív (Mireille Enos), akinek felgöngyölítendő ügyei mellett kétszínű vőlegényét is meg kell találnia.
[cikk=48230]
Shonda Rhimes ezeken a sorozatokon mind egyszerre dolgozik: ír, producerkedik, kitalál történetszálakat. Most egy TED-előadásában elmeséli, hogyan csinálja mindezt, hogyan kezdtek rátörni a kiégés jelei, hogyan talált ismét magára és fedezte fel újra, ami igazán fontos.
Az inspiráló és kissé csöpögős előadás szövegét rövidítve közöljük (de így is elég hosszú).
Egy ideje elkezdtem kísérletezni, hogy mi van, ha mindenre igent mondok. Bármire, ami miatt kikerülök a komfortzónámból, igent mondani– elhatároztam, hogy ezt teszem egy éven keresztül.Akarok én nyilvánosság előtt beszélni? Nem... vagyis igen. Akarok élő adásban szerepelni a tévében? Nem... vagyis igen. És elképesztő dolog történt: amint igent mondtam ezekre a dolgokra, megszűnt a félelmem. A szociális szorongásom... puff, mintha ott se lett volna. Fantasztikus, hogy mit tesz az emberrel egyetlen szó. Teljesen megváltozott az életem. De volt egy különleges igen, ami minden eddiginél mélyebben és váratlanabbul átalakította az életemet. Úgy kezdődött, hogy a hároméves lányom feltett nekem egy kérdést.
Három csodálatos lányom van, Harper, Beckett és Emerson. Emerson (...) egyik este arra kért, hogy játsszam vele, miközben épp indultam volna valahova. Azt mondtam, igen. És ez az igen volt az új családi életem első lépése. Megfogadtam, hogy mindig, amikor a gyerekeim arra kérnek, hogy játsszam velük, akármit csinálok vagy akárhova megyek, igent mondok, minden egyes alkalommal. Majdnem. Még nem megy tökéletesen, de keményen próbálkozom. Varázslatos hatással van ez rám, a gyerekeimre, a családomra. De volt egy hihetetlen mellékhatása is, és csak nemrég értettem meg teljesen, hogy az, hogy igent mondtam arra, hogy játsszam a gyerekeimmel, nagy valószínűséggel a karrieremet is megmentette.
Az én munkámat a legtöbben álommunkának tartják. Író vagyok. Kitalálok dolgokat és még pénzt is kapok érte. Tévéműsorokat készítek. Executive producer vagyok. Ebben a szezonban összesen 70 órányi adásidőért felelek. Három tévésorozatot produkálok egy időben, néha négyet. Mindegyik show állások százait teremti meg, amelyek korábban nem léteztek. Egy epizód átlagosan ötmillió dollárba kerül. Kilencnaponta elkészül egy új epizód mind a négy sorozatban, ami 20 millió dollárt jelent. Az egész szezonban pedig 350 millió dollárt. Világszerte 256 csatornán, 67 nyelven sugározzák a műsoraimat 30 millió nézőnek. A 70 órányi adásidőből 45-öt tartalmilag is én teremtem meg, nem csak producerként veszek részt benne. Tehát az összes többi munkám mellett nyugalmat, kreatív csendet kell találnom, hogy összegyűjtsem az embereimet a tábortűz köré és elmeséljem nekik a történeteimet. Tudjátok, ki csinálja még ezt mind rajtam kívül? Senki. A tévé titánja vagyok. Álommunka.
Mindezt nem azért mondtam el, hogy imponáljak nektek, hanem azért, mert tudom, hogy rengetegen vagytok, akik nagyon keményen dolgoztok, akár egy vállalatot, akár egy országot, akár egy osztálytermet, akár egy üzletet, akár egy háztartást irányítotok; és azt szeretném, hogy komolyan vegyetek, amikor a munkáról beszélek, hogy ne gondoljátok, hogy egész nap a számítógép előtt ülök és álmodozom, hogy halljátok meg, amikor azt mondom: az álommunka nem egyenlő az álmodozással. Rengeteget dolgozom és imádom.
Amikor dolgozom, amikor benne vagyok, nem érzek semmi mást. Imádok dolgozni. A munka kreatív és monoton és fárasztó és felszabadító és felzaklató és klinikai és anyai és kegyetlen és szakértelmet igénylő. És ami olyan élvezetessé teszi, az a zümmögés. Amikor a munkából élmény lesz, akkor valami átkapcsol bennem. Elkezd valami zümmögni az agyamban, nő, növekszik, egy autósztrádává szélesedik, amelyen a végtelenségig száguldhatok. A zümmögés akkor kezdődött, amikor elkezdtem tévésorozatokat csinálni. A zümmögést a cselekvés hozza létre. A zümmögés drog. A zümmögés zene. A zümmögés levegő. A zümmögés az, ahogy Isten suttog a fülembe. És amikor meghallod a zümmögést, nincs más választásod, mint nagyra törni. Bármi áron. Ezt hívom zümmögésnek. Vagy talán inkább munkaalkoholizmusnak kellene hívnom...
Minél sikeresebb lettem, minél több tévéműsort és epizódot készítettem, minél több akadályt döntöttem le, minél több labda van a levegőben, minél több szem szegeződik rám, annál nagyobbak az elvárások is. Minél többet dolgozom a sikerért, annál több a munka. Mint mondtam, imádok dolgozni. Imádom a zümmögést. Szükségem van a zümmögésre. Van még valamim a zümmögésen kívül?
Egyszer csak a zümmögés megszűnt létezni. Túlhajtottam magam, túldolgoztam magam, túlhasználtam magam, kiégtem. A zümmögés elhalt.
A lányaim hozzászoktak, hogy az anyukájuk egy egyedülálló dolgozó titán. Harper azt mondja mindenkinek:„Anyukám nem lesz ott, de írj egy sms-t a bébiszitteremnek.” A lányaim 12, 3 és 1 évesek voltak, amikor leállt a zümmögés. Képtelen voltam újraindítani a motort. Elromlott. Dolgoztam tovább, 15 órákat egy nap, hétvégén ugyanígy, nem bántam semmit, nem adtam fel semmit, egy titán sosem alszik, egy titán sosem adja fel... De nem volt zümmögés. Csend volt bennem. (...) Egyformák voltak a színek és már nem élveztem, amit csinálok. Ez az életem. Csak ezt csinálom. Mit kezdesz, ha a munkádnak, amit imádsz, elkezd poríze lenni? (...)
Mi vagyok én? Még mindig titán vagyok? Ha a szívemben szóló zene megáll, túlélhetem-e a csendet?
És ezen a ponton odajött hozzám a legkisebb lányom és feltett nekem egy kérdést. Éppen indulófélben vagyok, késésben vagyok, ő meg ezt mondja:„Mama, akarsz játszani?”
És én azt mondom, igen. A játékunkban nincs semmi különös. Játszunk, a nővérei csatlakoznak hozzánk és nevetünk és drámaian felolvasok nekik a Mindenki kakil című könyvből. Semmi rendkívüli.
És mégis rendkívüli, ami történik, mert a fájdalom és a pánik és a zümmögéshiány közepén semmi más dolgom nincs, mint hogy figyeljek. Figyelek, nyugodt vagyok. Semmi más nem létezik, csak nyálas puszik és gyerekhangok és színes ceruzák és az a dal a Jégvarázsból. Békés és egyszerű minden. Én közben alig kapok levegőt. Alig hiszem el, hogy még lélegzem. A játék a munka ellentéte. Mégis boldog vagyok. Valami ellazul bennem. Egy ajtó kinyílik az agyamban és egy nagy energialöket jön be rajta. És megtörténik... nem azonnal, de elkezdem érezni. Visszakúszik az agyamba egy pici zümmögés. Nem teljes hangerőn, épp hogy ott van, nagyon nagy csendben kell lennem ahhoz, hogy halljam, de ott van. Nem a zümmögés– egy zümmögés.
Megtanultam egy varázslatos titkot. Igazából csak szeretet. Ennyi. Nem varázslat. Nem titok. A zümmögés, a titán-zümmögés csak helyettesíti azt... A zümmögés nem hatalom és nem kötődik a munkához. Az igazi zümmögés a szeretetből jön.
Mindannyiunknak szükségünk van egy kicsit több szeretetre, sokkal több szeretetre. Valahányszor a gyerekeim arra kérnek, hogy játsszam velük, igent mondok nekik. Ezt a szabályt vezettem be: engedélyt adok magamnak, hogy felszabadítsam magam a munkaalkoholista bűntudat alól. Törvénybe iktattam, ezért nincs más választásom, már csak azért sem, mert különben nem hallom a zümmögést.
Mindennek a tetejébe nem vagyok igazán jó játékos. Nem szeretek játszani. Nem érdekel annyira, mint a munka. Ez a kijózanító, megalázó igazság. Nem szeretek játszani. Azért dolgozom ennyit, mert dolgozni viszont szeretek. Jobban szeretek dolgozni, mint otthon lenni. Ezzel a ténnyel nagyon nehéz volt szembesülni– milyen ember az, aki jobban szeret dolgozni, mint otthon lenni?
Én vagyok az. Egy ember, aki titánnak hívja magát. Vannak problémáim. És az, hogy túl relaxált lennék, nem tartozik közéjük.
Szóval játszunk. Rohangálunk a kertben. Harminc másodperces házibulikat rendezünk. Tévéműsor-dallamokat éneklünk. Labdázunk. Szappanbuborékokat fújok, ők pedig kipukkasztják őket. Ezalatt én végig merevnek és zavarodottnak érzem magam. Folyton a telefonomért nyúlok. De ez oké. Játszom és játszom és egyszer csak felteszem magamnak a kérdést, hogy miért hagytuk abba a játékot egyáltalán.
Te is megteheted ezt, bármikor, amikor a gyereked játszani akar veled. Képes vagy rá. Van időd. Csak 15 percre van szükséged. A kettő és négyéves lányaim csak 15 percig akarnak játszani velem, utána valami mást akarnak csinálni. Csodálatos ez a 15 perc, de csak 15 perc. (...) A 13 éves lányom pedig... ha rá tudok venni egy 13 évest, hogy 15 percig beszélgessen velem, akkor én vagyok az év anyukája.
15 perc egybefüggő időt a legrosszabb napon is képes vagyok szakítani magamnak. Egybefüggő– ez fontos kulcsszó. Mindannyian elfoglaltak vagyunk. Muszáj gondoskodnod arról, hogy étel kerüljön az asztalra. De 15 perced neked is van. Még csak nem is muszáj gyerekekkel játszanod– elég játszanod, úgy általában. Találd meg, mitől érzed jól magad. És aztán játszd azt. A munka nem működik játék nélkül. (...)
Igent mondtam arra, hogy kevesebbet dolgozzam és többet játsszam, és még mindig én irányítom a világomat. A tábortüzek még mindig égnek. Minél többet játszom, annál boldogabb vagyok és a gyerekeim is annál boldogabbak. Annál jobb anyának érzem magam. Minél többet játszom, annál felszabadultabb vagyok, annál jobban dolgozom, annál jobban érzem a zümmögést. Minél jobban érzem a zümmögést, annál inkább tudom, ki vagyok. Akarsz játszani?