A tartalma folyamatosan változik, a szimbiózistól a kirepülésig ezernyi változáson megy át. Elengedésnek szoktuk ezt nevezni a szülő oldaláról, felnőtté válásnak a gyerek felől nézve. A legnehezebb feladat, vegyes érzésekkel – sok fájdalommal és sok gyönyörűséggel.

Végig kell vinni

Az első éjszakával, amelyet nélkülem töltött. A nappal, amikor már jól érezte magát az óvodában, és azt mondta, ott szereti a paradicsomlevest, csak itthon nem. Az én eleresztésem meg, talán, amikor megbeszéltem vele, hogy hagyjon éjszaka aludni, nem kell annyira az a szopi, ő már nagyfiú. Emlékszem az érzésre, ahogy elengedem egyedül a sarokig, nézem, ahogy kismotorján magát előrelökögetve nélkülem robog, és tudom, hogy meg fog állni. Eszembe jutnak az alkudozások: visítva követeli, hogy egyedül húzhassa le a vécét. Kirántja a kezét, hogy ne fogjam a buszon. Mert ő tényleg nagyfiú! Emlékszem
a szüntelen készenlétre, és amikor már megbízom az ő figyelmében: hagyom, hogy egyedül fogja a testvérét... Kicsit sokáig tart, de már ő köti be a cipőjét. Bántották és kibírta.

A szabályozások mentén halad az elengedés – na, hát az nekem rosszul ment! Olyan jó lett volna, ha valaki azt mondja: ez másnak is nehéz! Mindig úgy láttam, más szülők ezt mosolyogva győzik, csak én vagyok béna, alkalmatlan.

„Ez a legnehezebb szülői feladat – erősíti meg Adrigán Erzsébet pszichoanalitikus, gyerekterapeuta –, határozottan képviselni, hogy mit szeretnénk elérni. Nem könnyű például kezelni, ha a gyerek már egy órája csak lóg a cicin, de nem szopik. Az anya megteheti, hogy megvárja, míg a gyerek magától elengedi. De ha közben dühös lesz, mert az egész helyzet már kényelmetlen neki, akkor a gyerekben esetleg feszültséget kelt, hiszen nem érti, mitől lett az anyja hirtelen türelmetlen. Ha az anya dühös, akkor nem képes a gyerek szempontját figyelembe venni és segíteni neki a leválásban. Ideális esetben képes lesz egy ponton azt mondani: kicsikém, neked ez már elég, és nekem is, úgyhogy hagyjuk abba. Tipikusan nehéz helyzet az óvodába szoktatás is. Sok szülő csak betuszkolja a gyereket az ajtón, és gyorsan elrohan, mert nem bírja a sírását. Pedig mindkettőjüknek megkönnyíthetné az elválást, ha azt mondaná: »Tudom, hogy ez most nehéz, de majd bent nagyon jó lesz, és meglátod, elmúlik a sírás is. Találjunk ki valamit, hogy könnyebb legyen, például kérjük meg az óvó nénit, hogy az ablaknál integethess. Délután pedig, amikor felkelsz, már itt leszek érted, és kimegyünk a játszótérre.«” A gyereket végig kell vinni az elszakadás folyamatán. Elfogadni, ha valamitől rosszul érzi magát, és ebből kiindulva perspektívát nyitni előtte, érzelmileg elfogadhatóvá tenni az elválást.

Miért olyan nehéz ez?

„Általában is szorongunk, ha valami új, ismeretlen helyzetbe kerülünk, amelyről úgy érezzük, hogy nem tudjuk jól megoldani – magyarázza Adrigán Erzsébet. – A szülővé válás is tele van szorongással. Attól függ, hogyan tudjuk ezt tolerálni, hogy mennyire van bizalmunk az életben, mennyire van olyan érzésünk, hogy a dolgok általában jó irányban haladnak, és ha lesznek is nehézségek, azok az életnek természetes részei. Nehéz annak, aki szorong, mert nem bírja a leválásokat, a különbözőségeket, és hogy az élet nem mindig az elképzelései szerint megy. Az ilyen szülő nem mindig tud segíteni a gyereknek a leválásban, hiszen a maga félelmeit sem tudja kezelni. Az »elég jó« szülőnek a gyerek előtt és a gyerek mögött is kell állnia. Képviselnie kell a realitásokat, egyúttal támogatni a gyereket abban, hogy beleszokjon az adott társadalmi rendbe, hogy bírja ki a szabályozottságot, a megfosztottságot, a lemondásokat.”

Aki észleli és elfogadja a saját érzéseit, az tudja a gyerek érzéseit is követni. De ha a saját érzések skálájába nem fér bele a szomorúság, a csalódottság, az a gyerektől sem tudja elfogadni, hogy szomorú vagy csalódott. Annak az elszakadás nem nagy dolog, „más is kibírja!” Az egyén számára elfogadható érzelmek skálája a személyiségfejlődés mentén rajzolódik ki. Ha anyám nem fogadta el annak idején, hogy bánatom van, ezért sírok, akkor esetleg le fogok szokni a sírásról, és felnőtt koromban a gyengeség jelének tartom, ha a gyerekem sír. Tudatos belső munkával lehet ezen változtatni, de néha pszichológus vagy egy érettebb személyiség segítsége kell ahhoz, hogy rálássunk saját korlátainkra.

Mindkét fél szabályozza

Könnyű volna, ha az elengedés folyamata egyenletesen távolodó mozgás lenne egy vízszintes tengely mentén. De nem ilyen, még a mesében sem. Az öreg király szélnek ereszti a fiait és a nagyvilágban próbatételeknek kell megfelelniük. Manapság is ezt teszi sok szülő: külföldre küldi tanulni a serdülőt, legyen a maga kínján felnőtt. Más hagyja, hogy a gyerek fejlődésével párhuzamosan haladó, spontán folyamat legyen a leválás, elakadásokkal, feszültségekkel.

„A közeledés-távolodásokat mindkét fél szabályozza – magyarázza Adrigán Erzsébet. – A gyerek kezdeményez, amikor bejelenti, hogy mostantól egyedül szeretne hazajárni, és a szülő korrigál, amikor azt mondja: jó, de ő szeretné tudni, hogy biztonságban van-e, ezért ezt és ezt kéri. A végén valamiben megegyeznek, ideális esetben. A realitást a felnőtt tudja képviselni. Ha túlságosan szorongó, akkor több veszélyt lát a reálisnál, olyankor a gyereken is múlik, meg tudja-e nyugtatni őt.

A kamaszkor a kölcsönös befeszülések korszaka. A serdülő tele van nehezen kontrollálható érzésekkel, indulatokkal, dühvel, vádakkal, csalódásokkal. Tombol, nem tűri a korlátozást, igazságtalan és kíméletlen, közben fél is, és az ellentmondásos érzésein lázadással próbál úrrá lenni. A szülő pedig félti és nem érti: mi ütött az ő aranyos kis gyerekébe?”

„Nem érdemes addig feszíteni a húrt, hogy a gyerek teljesen bedacoljon – tanácsolja a pszichológus. – Ha a serdülő durván elutasító, az arra utal, hogy úgy érzi, nem értik meg. Érdemes ilyen esetben nyugodt alkalmat keresni arra, hogy elmondja, mitől van ilyen érzése. A serdülőkor undokságaira sok szülő tiltásokkal, megsértődéssel reagál. Csalódott, hogy a serdülő gyereke már nem nyitott közös programokra, inkább a haverjaival lóg, vagy a saját kedvteléseivel van elfoglalva. Nem lát rá arra, hogy a távolodás természetes folyamat. Még nehezebb történet, ha a szülő komolyan szorong, mert úgy érzi, már nem szereti a gyerek. Érdemes önvizsgálatot tartania, hogy mi van az érzés mélyén. Ha önmagában a távolodás riasztó, ha ezt hálátlanságnak éli meg, akkor nem fog tudni segíteni neki az önállósodásban.”

Aggódás vagy érzelmi zsarolás?

Az aggódást volt a legnehezebb elengednem, egészen addig, míg rá nem láttam, hogy ez mennyire alattomos érzés. Könnyen belegabalyodik a féltésbe a kontrolligény, az érzelmi zsarolás is. Naná, hogy aggódom, hiszen anya vagyok, mondtam magamban sokáig. Te nem aggódsz? – kérdeztem az anyatársamtól, amikor a felnőtt fiam a barátnőjével valahol Ázsiában kóborolt, és már egy napja nem írt üzenetet. Nem, mondta leendő nászasszonyom, mert tudja, hogy bármi lesz is, ketten együtt megoldják. Lehet, hogy én nem bízom benne eléggé? – gondolkodtam el, de azért muszáj volt felhívnom, hogy tényleg rendben vannak-e. „Motorozunk, minden oké, persze! Majd este írunk” – mondta ő. Motoroznak?! De hiszen soha életében nem ült még motoron! Aztán eszembe jutott, amikor érettségi után a szüleim tiltása ellenére fölültem az akkori fiúm mögé, és elindultunk motorral Jugoszláviába. Két hétig azt sem tudták, élek-e. Csak bízni tudtak.

Azt legalább megtanultam, hogy ha már nem aggódni nem (mindig) tudok, csak csendben sírdogáljak, amikor senki sem látja.

„A serdülő számára elfogadható, ha az anya azt mondja: »Tudod, milyen vagyok, félelmetes nekem, hogy sötétben jössz haza. Mit tudunk csinálni, hogy biztonságban érezzelek téged? Vigyél kutyariasztót vagy elemlámpát, bármikor fel tudsz hívni éjszaka is… Tudod, az én kedvemért!« De ha az aggódás hatalmi szó mögé bújik, akkor azzal nem lehet együttérezni – magyarázza a pszichológus. – Abból a serdülő csak annyit vesz le, hogy »apám/anyám azért üvölt, mert hülye!« A gyerekek nem szeretik a szülő szorongását megtapasztalni, de azért a serdülőnek már lehet róla beszélni, hozzátéve, hogy persze tudjuk, hogy ő milyen klassz, de azért legyen óvatos.”

Új élet vs. veszteség

„A szülőnek fáj, amikor a gyereke testileg és lelkileg is távolodni kezd, de ha jó a kapcsolat, később – más formában és intenzitással – visszatérnek a szeretetnyilvánítások – mondja a pszichológus. – Addigra jó esetben a szülőben is elrendeződik, hogy milyen gesztusokkal lehet érzelmeket kifejezni úgy, hogy az kölcsönösen elfogadható legyen. Azt az érzelmi melegséget, olykor túlfűtöttséget, ami számukra természetes igény, az unokákkal tudják majd megélni nagyszülő korukban.”

A szülő veszteségérzését fokozza az önvád, amely óhatatlanul megjelenik, valahányszor a gyereke életében válság áll elő: abbahagyja az egyetemet, elválik, sikertelen a munkájában. A gyerek kudarcában sokan a saját szülői sikertelenségüket látják, különösen, ha az öregedést beszűkülésként élik meg. Azzal tudjuk magunkat valamelyest megvigasztalni, ha tudatosítjuk, hogy a gyerekünk nagyjából rendben van, még ha most nehézségei vannak is. Meg azzal, hogy megpróbáljuk magunkat megérteni. Ha hibáztunk a gyereknevelésben, azt nem gonoszságból tettük, hanem mert tehetetlenek voltunk, dühösek, és mert akkor arra voltunk képesek.

Azt hiszem...

Azért van, amit jól csináltunk. Emlékszem, amikor a nagyobbik először jött haza egyedül, kis kerülővel. Aztán egyre nagyobbakkal. Frászt kaptunk, amikor fölmondta Budapest közlekedési hálózatát az átszállásokkal, de hagytuk, hogy utazgasson. Ma már a világ nagyvárosaiban „kerül”, ez lett a szenvedélye. Közlekedéssel foglalkozik, ahogyan hároméves kora óta mindig.

„Erzsi néni visz az uszodába, én megyek érted – mondtam a kicsinek. – De igen, muszáj edzésre járni! Utána választhatsz csokit az automatából.” Pár hét után azt mondta: „Anya, már nem kell csoki érte, tudom, hogy járni kell!” Ez sokszor eszembe jut, amikor elnézem a széles hátát, ahogy megfeszül, amikor belefúj a sípjába a medence szélén. „A világ legjobb bírója!”

Eljön az idő, amikor már leginkább hátulról látjuk őket. Ott vagyok mögötte, de egyedül csinálja. Az első szerelme. Az első csalódása. Az első titka. Az érzés, hogy nem tudom megvédeni. Az érzés, hogy mennyire tökéletes úgy, ahogy van! Az én fiam! Rám mordul. Nyegle. Nem néz a szemembe. Behúzza az ajtót. Hazajött és hallgat. Elmentem, majd jövök... Frakkban a szalagavatóján – egy nőt vezet a karján, mint egy igazi férfi! Észre sem vettem. Hová tűntek az évek?

Én folyton dolgozom, ő fifa-zik és sorozatokat néz. Rendetlenség, zűrzavar. Nem tudom, hol van. Külföldre megy tanulni. Hazajön, abbahagy. Nem beszél velem. Bevágja az ajtót. Nem merek kérdezni. Pénz kell! Mi a kaja? Folyton aggódom. Hívnám. Zavarom? Nem csinálja, nem érdekli. Meddig lehet ezt bírni?!

Szerelmes. Háttal egy padon összeér a válluk. Őt öleli. Tervezgetnek, döntéseket hoznak. Mindenhová együtt. Sikeres, megbecsülik, lépked fölfelé. A másik is. Meglátom magamat is benne. Bennük. Az én két szép fiamban. Elmondhatatlan boldogság. Ötvenen túl végre hátradőlhetek.

„Anya, nem tudnál mégis idejönni?! Életemben nem voltam még ekkora bajban!” Rohanok. Hallgatom. Otthon sírok csak csendben, hogy így alakult. De mert érez és felelősséget vállal, megnyugszom. Majd megoldja. Férfi lett mindkét fiam.