Két üzenet

Úgy egy évvel ezelőtt kaptam egy levelet a Hajdúszentesi Polgármesteri Hivataltól, hogy Erzsi nagynéném 89 éves korában „otthonában elhunyt”. Erzsi néném amolyan „örökre a faluban ragadt” asszony volt, utóbbi időben nemigen találkoztunk, csak apámék jártak hozzá, vagy a néni jött Pestre egy évben egyszer – mielőtt a Covid el nem vitte a szüleimet.

Már épp kezdtem intézni a szabadságot, hogy utazhassak vidékre a hivatalos dolgok miatt, amikor rögtön másnap kaptam egy másik levelet a Hajdúszentesi Plébániahivatalból, személyesen Ignác atyától. Hosszan kifejtette, hogy Erzsébet az egyházközösség érdekében ennyi meg annyi éven át így meg úgy, tehát a Plébánia vállalja a temetés költségeit. Jelenlétemmel járuljak hozzá, és így tovább.

Egykeként nőttem fel, az egyetlen rokonom volt ez a mindig feketében járó, hollószerű öregasszony, nemigen mondhattam nemet. Hirtelen ötlettel bejelentkeztem két hét home office-ba, bevágtam magam a kiskocsiba, és lezötyögtem a homokjárta Hajdúságba. Gondoltam végzek egy kis családfakutatást. Átkozott kíváncsiság!

Vissza a gyökerekhez

Kései gyerek voltam, nagyszüleimet nem ismertem, a városban éltünk, jó messze Hajdúszentestől, ahonnan a szüleim a születésem évében, 1986-ban jöttek el. A falu afféle katolikus mikroközösség ma is a „Kálvinista Kelet” közepén. Fogalmam sincs, mikor jártam ott utoljára, így nem emlékezhettem a helyre. Célszerű volt a Plébániára bekocogni.

– Jó napot kívánok! – mondta a kerek szemüveges, papi galléros fiatalember látva, hogy nem a közösséghez tartozom.

– Dicsértessék! – mondtam én, kissé zavartan. Ám miután ilyen szépen elköszöntünk egymás mellett, hamar beinvitált, mikor megtudta, hogy Kresztinka Erzsébet unokahúga vagyok.

– Erzsébet fáradhatatlanul segített nekem, mikor László atya, az öreg plébános megtért az Úrhoz – anekdotázott Ignác atya. – Nagyon zárt, összetartó közösség a miénk, éppen ezért sok a feladat.

– Arra gondoltam néhány napra meghúznám magam a néni házában és végeznék egy kis családfakutatást.

– Micsoda véletlen! Én a régi anyakönyveket rendezgetem éppen. Az atyák előttem 150 évig vezették a születéseket, házasságokat, halálozásokat, úgyhogy komoly munka. Ha tudok, segítek magának.

Furcsaságok

Beköltöztem tehát a fő utcán álló, cseppet sem szegényes parasztházba. Ignác atya ugyan jelezte, hogy a nénikém a plébániára hagyta a házat a hozzá tartozó telekkel, az ingóságok, használati tárgyak azonban engem illetnek, így majdan el is vihetem őket. A fiókok, szekrények, komódok, ládák átkutatásával kezdtem tehát a múltfürkészést. Legnagyobb meglepetésemre nem találtam semmit. Sehol egy közös gyerekkori kép apámmal, sehol egy esküvői fotó, sehol egy a keresztelőmön készült felvétel, nincsenek levelek, nincs napló, még egy szokványosan kedves bejegyzés sincs a régi könyvek elején, hogy „Erzsikének szeretettel, Áron, 1954”. Mintha a nagynénémnek pár régi fejkötőn és ágytakarón kívül nem lenne múltja.

– Ne haragudjon, kedveském, maga pont úgy néz ki, mint Mariska – szólított meg a bolt előtt egy barázdált arcú, mégis mosolygós tekintetű néni. Megtorpantam, annyira közvetlen volt ez a köszönés nélküli, vizslató feltartóztatás. – Nem te vagy Mariska? – kérdezte a néni és bizalmasan a karomra tette ráncos kezét.

– Mariska?

– Az, az. Erzsike unokahúgocskája.

– De az vagyok. Kresztinka Éva, Kresztinka Erzsébet unkokahúga.

– Jól van, kedvesem, jól van – suttogta a néni, közben simogatta a karomat. Egy pillanatig így maradtunk, ő fátyolos szemmel vizsgálta az arcomat, én pedig hagytam, hogy simogasson. Aztán elfordult és eltotyogott, ugyanúgy, köszönés nélkül. Ilyesmit motyogott, hogy „Tisztára, mint Mariska. Édes Istenem, hát visszatért!”

A nénike memóriája megbomlott kor súlya alatt – magyaráztam magamnak a furcsa közjátékot, ami a temetésig az egyetlen esemény volt. Felforgattam az egész házat, de Erzsi néni holmija között semmit nem találtam, ami arra utalt volna, hogy létezett bármiféle családja. Nemhogy a felmenőimre, saját magamra sem találtam semmilyen bizonyítékot.

Minden eltemetve

Azzal a határozott elképzeléssel öltöztem feketébe a temetés reggelén, hogy a tiszteletadó tor után beszélek Ignác atyával azokról a bizonyos jól vezetett anyakönyvekről.

Ha nem lett volna mindenki feketében, és nem gyászzene szól, menyasszonynak képzeltem volna magam, mikor beléptem a templomba. Sokan ültek a padsorokban, leginkább középkorú vagy idősebb emberek, de mindenki hátrafordult, és hosszan bámult rám, mikor a ragyogó fényből az istenháza félhomályába léptem. Zavaromban jobbra balra biccentgettem, pedig nem ismertem senkit. Temetés ide vagy oda, a bolt előtti néni ragyogó szemmel mosolygott rám és visszabiccentett. Soha nem éreztem magam ennyire furcsán, mikor az első sorban nekem fenntartott főhelyen leültem.

A szertartás eléggé szokványos volt, Ignác atya, lássuk be, nem a legkreatívabb pásztorok közé tartozott. A temetőben, a sír mellett aztán újra furcsán kezdtem érezni magam. Nemcsak a lopott pillantások miatt, amivel többen is vizslattak, hanem azért is, mert mindenki nekem fejezte ki részvétét. „Erzsike néni egy angyal volt!” „Részvétem, kedves, bizonyára nagyon fog hiányozni magának!” „Büszke lehet rá, hogy a Kresztinka nevet viseli, drágám!”. És hosszan szorongatták a kezemet, törölgették a könnyeiket. Nem tudni, hogy a zavar hullámaitól vagy a naptól kezdtem szédülni a fekete ruhában, mikor az atya az élők iránti együttérzéséről tett tanúbizonyságot.

– Talán menjünk át a plébániára! Ott nyugodtabban emlékezhetünk és talán frissítők is várnak.

Hálás voltam neki. Mégis mindenkit előreengedtem, hogy egy utolsó pillanatra egyedül maradhassak ennek az ismeretlen nagynéninek a sírjánál. Ekkor láttam meg egy közeli síron: Kresztinka Mária 1968-2017. Mi ez? Valami thriller közepébe kerültem? Ki az a Kresztinka Mária? Miért mondta az öreg néni, hogy „Mariska visszatért…”?

Elveszett, megkerült

Alig vártam, hogy végre véget érjen az Erzsi néni iránti ömlengés, és hazamenjenek az emberek. Rögtön ki akartam kérni az anyakönyveket Ignác atyától.

Születésüket, esküvőiket, halálukat pontosan rögzítve. A szüleim esküvőjét is megtaláltam egy 1967-es adatokat tartalmazó könyvben. Elégedett voltam. Megtudhattam, amit mindig is sejtettem: a családom réges-régi hajdúszentesi família mindkét ágon. Épp az én szüleim törték meg a hagyományt, hagytak fel a paraszti élettel, és lettek városi polgárok. Vajon miért? Hol vannak az adatok arra a bizonyos Kresztinka Máriára vonatkozóan, akinek a jól gondozott sírját a temetőben láttam?

– Nézze, Éva! László atya szekreterében találtam néhány fényképet a nagynénjéről! – újságolta Ignác atya egy délután, amikor már épp belefáradtam a kutatásba. Az egyik fotón egy idősebb papot láttam a nénémmel a templomkertben. A másikon a néném más nénikékkel üldögél. A harmadikon a néném egy apácával kart karba öltve. Az a kb. negyvenes apáca én voltam. A saját arcom nézett vissza rám a képről.

– Ki ez? Ki ez a nő? – rontottam neki Ignác atyának.

– Ő Mária nővér. Meséltem róla magának. Ő segített gondozni az anyakönyveket László atyának. Itt élt a plébánián a hátsó szobában.

– Mi van most a hátsó szobában?

– Csak néhány bútor. Erzsébet mindent kipakolt a nővér halála után. Valamilyen vírusban halt meg szegény.

Természetesen ebben az eldugott szobában, a padló egy gondosan kialakított rejtekében pihent a bizonyíték. Kresztinka Mária szül. 1968. május 25. Kresztinka Áron és Gyarmati Éva gyermekeként. Volt egy nővérem, aki itt élt a plébánián, és akiről soha, soha nem hallottam.

Kérdések, válasz nélkül

Amit mindig is éreztem, igaz lett: a szüleim menekültek Hajdúszentesről. Mi történt 1986-ban? Annyi biztos, hogy Mária nővéremet és Erzsi nénémet is nagy tisztelet övezte, és annyi is bizonyos, hogy Mariskának el kellett tűnnie a világ elől. Vajon miért rejtegette őt harminc éven át a falu? Apámék biztosan meglátogatták évente egyszer-kétszer. Engem miért nem vittek soha?

Biztosat nem tudok, pedig kutakodtam eleget. Van egy elméletem, de amit az egész falu titokban tartott annyi éven át, nem fogom felfedni.

Bevallom, haragszom a szüleimre. Így, holtukban ez nem szép dolog. Miért nem vontak be a titkukba, amikor már megtehették volna? Miért nem lehettem én részese annak a családnak, amiben Mariska is létezett? Így akartak nekem más életet szánni? Sikerült, drága szüleim. Igazi nagyvárosi lány, kozmopolita nő lettem. Csak az a pár szem titok, amit az alföldi szél befújt a szívem mélyére, az csikorog bennem nyughatatlanul.