Ez a cikk először a famiily.hu-n jelent meg.

Tipikus rossz evő a gyerekem. Igen. Tudom. Borzasztó. Én is kivagyok miatta. De az a helyzet, hogy attól, mert mindenki emiatt jajong, sóhajtozik és a „mi lesz veled így” kérdést teszi fel neki vagy épp nekem, a helyzet nem lesz jobb. Sőt.

Soha életemben, semmit nem kellett megennem, amit nem szeretek vagy már nem esett jól. Azt ehettem, amit szerettem/tek és annyit, amennyi jól esik. Persze, hozzá kell tenni, hogy jó evő gyerek voltam, mindent megettem, amit édesanyám elém tett – zseniálisan főzött és főz a mai napig, úgyhogy ebből a szempontból (is) szerencsém volt. És például a Papám is nagyon kreatívan oldotta meg, hogy mindent megegyek – és többnyire elsőként, ugyanis cserébe én lehettem AZ Angyalka.

Biztos sokatoknak ismerős játék ez a gyerekkorotokból. (Akiknek nem, röviden: Angyalka az, aki először eszi meg mindenki közül a teljes adag elébe tett ételt.) Nagyon élveztem, jó móka volt, sikerélményem is volt egy olyan dologgal, amit szeretek (maga az étel) és egy olyan cselekvéssel, amit szeretek (az evés).

Egyetlen egy alkalom volt csupán, amit szegény Mamámmal a mai napig emlegetünk, amikor is egy nyári napon megetetett velem egy tányér kukoricakását. Én úgy emlékszem, hogy a világ legnagyobb tányérjában a világ legnagyobb adag kukoricakásájáról volt szó, amelyet órákba telt, mire letuszkoltam. A Mamám persze máshogy emlékszik, szerinte nem volt azért az olyan nagy adag.

Arra bezzeg nem emlékszik, hogy miért kellett pont azt a tál zabkását megennem. Tényleg, se előtte, se utána, soha, semmit nem kellett megennem. Azt valamiért igen. Emlékszem, az utolsó falatoknál már öklendeztem és nem győztem a vizet inni rá, csak hogy mielőbb essek már túl rajta. Rémes volt. Tényleg. Azóta se ettem kukoricakását és valószínűleg már nem is fogok.

Az én 5 éves fiammal nagyjából 4,5 évvel ezelőtt a nagy könyv szerint kezdtük a hozzátáplálást és csináltunk mindent szép, folyamatosan, türelmesen, igény szerint. A nagy könyv alatt mondjuk sajnos nem Ambrus Évi barátnőm „Anya, kérek még!” című hozzátáplálós könyvét értem, ami azóta már bibliája minden édesanyának, mert akkor ez még nem jelent meg. De ettől függetlenül úgy csináltam mindent, ahogy kell, ahogy szoktak, ahogy nekünk jó volt, ahogy a gyerek igényelte.

Pedig jól indult az eleje, ízlett neki sok minden. A gyümölcsök bejöttek neki – leginkább a banán, a zöldségek közül is sok mindent megevett. A sárgarépa-sütőtök-édesburgonya voltak mondjuk a kedvencek. Már akkor is igazi édesszájú volt. De imádta a Dédi (aki ugyebár a sztorim elején még Mama volt :) ) tökfőzelékét, imádta a Mami (aki pedig az én anyukám) bolognaiját is, egy időben imádott mindent, amiben kukorica van és imádta Anyának (na ez már én vagyok :D ) a tejbegrízét IS. Tényleg nem volt gond, evett mindent, mondták is, hogy jó húsban van a gyerek, látszik, hogy jól eszik, jó az étvágya. Tényleg az volt.

Aztán 14 hónaposan elindult, elkezdett járni. És onnantól kezdve minden érdekesebb volt az evésnél. Először csak maga az evés nem kötötte le, aztán szép lassan elkezdett finnyás is lenni. Megvoltak a maga kedvencei és azon kívül mást meg sem akart kóstolni. És most visszautalok az írásom elejére, ahol azt mondtam, hogy megfogadtam, hogy a gyerekeimnek semmit nem KELL majd megenniük. Ezt be is tartottam, bár úgy szerettem volna, hogy teljes úgy legyen, hogy ha nem ízlik nekik. Csakhogy az én kisfiammal többnyire el sem jutunk a megkóstolásig, ugyanis olyan különleges képességgel rendelkezik, hogy már ránézésre meg tudja állapítani, hogy valami ízlik-e neki vagy sem.

De ezt is ráhagytam. Nem erőltettem, nem vitáztam, nem fenyegettem meg, hogy nincs desszert vagy tévénézés vagy mittudoménmi, ha nem eszi meg a zöldbabfőzeléket, mert tudtam, hogy jó nem sül ki abból sem.

A közösségbe kerüléssel egy picit javult a helyzet. A bölcsiben, látva a többieket, mindent megkóstolt. Egy picit. De a leveseknek többnyire csak a levét kanalazta ki, a húsokat úgy ahogy voltak, skippelte, a főzelékekkel pedig maximum összepiszkolta a kanalat (és a ruháját). Ellenben a paradicsomleves kedvence lett - de szigorúan a bölcsiben, az otthonit ugyanis már nem ette meg.

Szépen ki is alakult egy fix kis jolly-joker "Máté menü", ami közül egy-egy fogás mindig elővehető volt. Nem túl sok minden állt ezen a listán, igazi, kicsit emiatt jómagam is aggódtam, de akkor hallottam - vagy olvastam, már nem emlékszem - pont Vekerdyt nyilatkozni a témában. A Tanár Úr azt ecsetelte, hogy a szülők többsége a "jaj, semmit nem eszik a gyerekem" felkiáltással keresik fel. Majd miután megkéri őket, hogy sorolják már fel, hogy mit eszik, kiderül, hogy még ha nem is túl széles a skála, gyakorlatilag minden fontos dolgot eszik: zöldséget, húst, gyümölcsöt, fehérjét, szénhidrátot, mindent...

Úgyhogy a magam részéről itt megnyugodtam és úgy voltam vele, hogy míg gyerekként mindent megettem, most felnőttként semmit nem eszek, amit anno igen. És ha ebből indulok ki, akkor a fiam remélhetőleg sok mindent fog pár év múlva enni. Ráadásul ahogy nő, a barátok remélhetőleg úgy lesznek jó hatással rá és ismerkedik meg mindenféle olyan étellel és ízzel, amit most elutasít.

Az óvodából is megkaptuk már, hogy a mi fiunk nem igazán eszik sok mindent ebédre a kenyéren és a leves levén kívül. Néha rántott húst vagy halrudacskát. Mondjuk a paradicsomot és az uborkát nagyon szereti. A vitaminokkal teli gyümölcsöket szintén, abból bármennyit tud enni. A sonkás-sajtos pizza is nagy kedvence és sült krumplit is örömmel fogyaszt. És simán betol egy SPAR-os friss, ropogós sajtos kiflit, mire a kasszához érünk, akár egy órával az uzsonna után is.

Nem akarok regényt írni a témából, úgyhogy zárom is a soraimat, de szóval a lényeg, hogy rosszul vagy semmit nem evő gyerek szülőjének lenni nehéz. Nekünk is. Ezzel a problémával nem tudom elvinni egy fejlesztőhöz. Nem tudunk rá tornázni, gyakorolni hogy idővel jobb legyen. Hiszem, hogy itt egyetlen egy dologra van szükség: türelemre és arra, hogy se a szülőt, se a gyereket ne piszkáljuk, stresszeljük emiatt. A szülőnek fáj a helyzet kellőképpen anélkül is, a gyerekek reakcióját pedig ismerjük: minél inkább próbálunk ráerőltetni valamit, annál inkább el fogja utasítani.

Szóval keep calm, a gyerek nem fog éhen halni, meg fog jönni az étvágya és a kísérletező kedve is. Sőt, el fog jönni (sajnos) az a nap is, amikor majd arról írok cikket, hogy miért ne csesztessük a(z akkor már bizonyára tinédzser korú) gyereket azért, mert mondjuk többet eszik a kelleténél, vagy mint az átlag, netalántán mert van rajta 5 kiló plusz.

A tálalás is sokat számíthat, játékos tippekért kattints a Galériára!