Nem messze élünk gyerekkorunk helyszínétől a férjem meg én. Az utóbbi években mégis ritkán megyünk már vissza, annyi minden követel magának időt a hétvégéből. Ha viszont megyünk, akkor a gyerekeinkkel nemcsak a szüleinket látogatjuk meg, hanem mindannyian együtt barangolunk a környéken. És ugyan szeretek távoli helyeket felfedezni, rájöttem már, hogy a tökéletes feltöltődést nem feltétlenül a sok megtett kilométer adja, hanem az, ha más szemmel nézünk a vidékre.

Titkos lápon

Persze maga a táj is változik. Amikor gyerek- és kamaszkoromban átjártam Tatabányáról Tatára az Öreg- vagy a Cseke-tóhoz sétálni, fagyizni, strandolni, a várban gyönyörködni, szerelmesen andalogni, akkor a Fényes fürdő melletti területre még nem lehetett bemenni. Néhány éve viszont már a cölöpökön kanyargó Fényes tanösvény vezet végig a karsztforrások vizében álló égerfák között. A környékbeli bányák leálltak, a kiszáradt lápvidék újra megtelt vízzel, élettel, szép nevű madarakkal. Kanyarog az ösvény a lombok alatt, itt kis kilátóhoz vezet, ott egy eldugott zugba rejtett padhoz, ahonnan zavartalanul bámulhatjuk a vízen táncoló napfényt és az ebédet leső szürke gémet. A végén egy tavirózsás tóhoz érünk ki, egyik partjáról a másikra kis ladikokban ülve, kifeszített kötélen húzhatjuk át magunkat. “Bepillantást nyerhetünk az égeres láperdő világába, ami tényleg keveseknek adatik meg” – ez áll az egyik információs táblán, és nem érzem költői túlzásnak a szöveget.

A város felett

Más élmény felmenni a Turulhoz is. Annak idején gyalog, a hegyoldalban vezető lépcsőkön másztunk fel a szülővárosomra letekintő madárszoborhoz, fent a tisztáson csak egy kis büfé húzódott meg szerényen. Ma legtöbbször autóval megyünk, mint a legtöbb kiránduló, akiket a nemrég megnyílt Gerecse kapuja látogatóközpont fogad. Az egyik helyiségben kiállítás látható a tatabányai iskolások és ovisok rajzaiból, több alkotáson is felfedezem általános iskolám és egykori rajztanárom nevét. Az újdonságoktól függetlenül mindig ugyanazt az utat járjuk be, amit a gyerekeim kiskorukban megszoktak: lenézünk a madár tövéből a hosszan elnyúló városra, a tatabányai kézilabda-csapatnak újabban lelkesen szurkoló fiam megállapítja, hogy a sportcsarnokot innen nem lehet látni, de reménykedik benne, hogy majd talán a kilátótól. Megyünk is tovább, a következő állomás a Szelim-barlang. Az ide vezető erdei ösvény is tanösvény már, a Gerecse kőzeteit mutatja be, bár ezek engem akkor nyűgöznek le leginkább, amikor a barlangban állva sokadszorra is megcsodálom a falában jól kivehető mészkőrétegeket. A Ranzinger Vince-kilátóhoz az erdőn át megyünk tovább, ez a rövidebbik út, mégis intenzív az élmény: a fák májusi esőtől harsogó zöldjében elmerülve tökéletesen értem, miért nevezik ezt a japánok erdőfürdőzésnek. A kilátóra csak a férjem merészkedik fel a fényképezővel, a tériszonyos különítmény ezúttal lent marad, a tövéből nézzük az egykori XII-es akna felvonójából kialakított, a város bányászmúltjára emlékeztető kilátót.

Városi skanzenben

Közben megbeszéljük azt is, hogy ha jön az ősz, bányásznapon megint elmegyünk majd a tatabányai Szabadtéri Bányászati Múzeumba. Kiskorukban a fiaim nagy élvezettel rohangásztak a csillék, mozdonyok, a sűrített levegős motorral működő rendezőmacska, a függőpályás szállítás egysége, a pajzsbiztosító keretek, a marótárcsás jövesztőegységek és az F8-as vágathajtó között. Ha eltűntek, akkor tudtam, hogy valószínűleg a föld alatti bányatérségben próbálgatják a bányatelefont. A hatajtósokat is mindig végignézzük itt, az egykori jellegzetes lakóházak másaiban bányászlakások, illetve pékség, fényképész műterem és borbélyüzlet, cipész- és szabóműhely sorakoznak. Élénken él bennem egy régi délután, amikor elkéstünk az iskolamúzeum 1920-as évekbeli tanítási órájáról, biztos kaptunk is volna egy körmöst annak idején. Egyenes háttal, hátratett kézzel ülve hallgattuk, ahogy a múzeumpedagógus hölgy a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. elemi iskolájáról mesélt. Az óra végét nem vártuk meg, szerettük volna még megnézni az egykori tisztviselői lakást, ahol a szalonban zongora áll, a hálószoba sarkában gyönyörű salgótarjáni kályha. Nekem mégsem a tárgyak érdekesek: gyerekkorom meséinek színhelyén járok itt. Azon a délutánon nem időzhettünk sokáig, mennünk kellett, az épületek zártak. A nagyfiam még beírta a nevét a vendégkönyvbe, aztán vetett egy búcsúpillantást a házra, ahol a dédszülei éltek és ahol a nagymamája felnőtt.

Erdei faluban

Hasonló emlékeket idéz a nem messze található Vérteskozma is, csak éppen a férjemnek. Legutóbb együtt indult el a család Várgesztesről a Malom-úton a Vértes sűrűjébe, de unokák, nagyszülők és a kutya félúton visszafordultak, és csak ketten sétáltunk tovább a hatalmas fák és a százféle erdei virág között az egyutcás faluba. Afféle élő skanzennek szokták nevezni, mert a régi parasztházakat eredeti stílusukban kell megőrizni, újat pedig csak ebben a stílusban szabad emelni. Nekem mindig olyan érzésem van, amikor az erdőből kibukkanva meglátom az első házakat, mintha egy mesébe csöppennék. Az is, csak ez igaz mese, a férjem gyerekkoráé: az egyik házban született a nagymamája, egy másikban nőtt fel az apukája. Lassan bóklásztunk végig a hosszú utcán, kétoldalt sorjáztak a fehér házak, némelyik udvarban víkendezők lazítottak vagy tettek-vettek, itt gémeskút, ott csodaszép írisz a kőkerítés előtt, a templom hófehér falára varázslatos mintát rajzolt a májusi napfény és a fák árnyéka. Mintha megállt volna az idő. Aztán ahogy sétáltunk vissza Gesztes felé, megint feltűnt, hogy egy helyen vöröses a kőzet a fák alatt. Erről eszembe jutott valami: – Menjünk majd el a gánti bányamúzeumba is. A férjem tudta, mire gondoltam. A vöröses bauxittól marsbélinek tűnő gánti tájra. Meg a tökéletes feltöltődésre, amihez néha nem kell több, mint hogy itthon maradjunk.

Tématámogatás. Készült a Magyar Turisztikai Ügynökség megbízásából.

Indulj el és hagyd, hogy minden út egy újabb csodához vezessen! További inspirációért látogass el a hellomagyarorszag.hu weboldalra és oszd meg te is saját kedvenc helyeidet másokkal.