A világ egyik legnyüzsgőbb városának látványos tiritarkasága tökéletesen tükrözi vissza az itteni sorsok sokszínűségét. Ahogy mindenki más színű, nemzetiségű, vallású, identitású, úgy az életformák is végtelenül változatosak. Itt senkinek nem kell magyarázkodnia, ha egy menő diplomával a zsebében beáll mosogatni. De akkor se, ha negyvenakárhány évesen dönt úgy, hogy váltani akar, és karrierjét, jól fizető állását hátrahagyva alulról kezd egy új terepen. Itt ugyanis senki sem abból indul ki, hogy a másik hülye, és nem tudja, mit csinál, mert egyszerűen nem merne annyira beleavatkozni egy másik ember életébe, hogy kétségbe vonja alapvető döntéseit.

Egy működő társadalom ugyanis azt üzeni a tagjainak, hogy minden oké. Hogy az élet alapvetően rendben van, és akivétel az, hogy nem. Nálunk ez épp fordítva megy: állandósult a társadalmi hadiállapot, és ezt tükrözzük vissza a saját életünkben is. És ez persze visszafelé is erősen hat: szétcincált idegeinkkel szépen újra- és újratermeljük az össznépi neurózist. Mert hajlamosak vagyunk folyton azt gondolni, hogy most baj van, nehéz időszak, most szenvedni kell, de majd, valamikor, atávoli jövőben, ha majd többet keresek, lesz munkám/otthagyom végre a munkámat, megszületik a várva várt gyerek/felnőnek végre a gyerekek, nem Orbán/Gyurcsány lesz kormányon, na, majd akkor jó lesz. De ez a „majd” valahogy sose jön el. Mert sose most van.

Cikkünk részlet Hevesi Flóra Pá, elmentem! című írásából, amely az Éva 2013. júniusi számában jelent meg. Fotó:Europress