Playboy Nagyinterjú - Zwack Sándor
Forrás: Glódi Balázs / PLAYBOY
Apám nevében
Zwack Sándor a megtestesült elegancia, amelyhez valószínűleg neveltetése és különlegesen nyitott személyisége is hozzájárul. Fiatal, sikeres, ugyanakkor tiszteli a hagyományokat. Nem véletlen, hogy édesapja rábízta a család ékkövének számító vállalkozást és az ehhez kapcsolódó titkos receptet is.
Volt olyan szakasza az életének, amikor playboyként élt?
Hogy én voltam-e playboy? Soha. De mit értünk playboy alatt?
Ledér nőket, gyors kocsikat, könnyű életet.
Hogy valaha is két kézzel szórtam volna a pénzt? Nekünk nincs jachtunk és nincsenek luxusautóink. Ha apám azt látta volna, hogy így viselkedem, akkor most nem ülnék abban a székben, amiben ülök. Azt mondta volna: figyelj, ha neked ez kell, csináld nyugodtan, szeretlek, de helyed soha nem lesz a mi családi vállalatunknál. De őszintén szólva ez az életforma meg sem fordult a fejemben. Gondolom, ez neveltetés kérdése is. A szájbavágó luxus soha nem volt jellemző a családunkra. Nekem a luxust az jelenti, hogy megengedhetem magamnak, hogy amikor csak akarok, lemehetek Toscanába, ahol van egy gyönyörű családi házunk. Ennél többre nincs szükségem.
Mekkora ház ez? Valahol azt olvastam, kastélyuk van.
Dehogy kastély. Tipikus toscanai ház, Pisától ötven kilométerre. És ami nagyon jó benne, az a medence. A kertben van egy háromszáz éves tölgyfa, olívaültetvény veszi körbe a házat, és bár a hegyekben vagyunk, a tenger mindössze tíz kilométerre van. Nekem ez a luxus, a pénzzel való parádézás távol áll tőlem. Főleg egy olyan országban, ahol a többség anyagi nehézségekkel küzd. Megértem persze azt is, hogy itt évtizedeken keresztül senkinek nem lehetett semmije, és ha esetleg mégis megmutatta, hogy kicsivel többje van, akkor bajba került.
Forrás: Glódi Balázs / PLAYBOY
Szigorúan nevelték a szülei?
Én gyerekkoromban ajándékot csak karácsonykor, a születésnapomon és akkor kaptam, ha nagyon jól teljesítettem a suliban. Mérges is vagyok most magamra, hogy én ezt a saját fiaimmal nem tudom betartani. Talán az idők lettek mások, nem tudom. Nem azt mondom, hogy mindent megkapnak, amit akarnak, de hogy lazábban kezelem ezt a dolgot, az biztos. Érdekes módon azonban a velem borzasztóan szigorú édesanyámból lett a „legrosszabb” nagyi. Ezalatt azt értem például, hogy amikor egyszer a fiúkkal hazafelé mentünk a suliból, azt kérdezte tőlem a nagyobbik, Pedro, hogy megállunk-e a nagyi boltjánál. Mondom, milyen boltjánál. Mire kiderült, hogy minden alkalommal, amikor anyám megy értük az iskolába, hazafelé megállnak egy játékboltnál és kapnak valamit.
Jelentett valaha gondot nőkkel megismerkedni? Vagy elég volt annyit mondania: „Zwack vagyok, meghívhatlak valamire?”
Életemben nem ismerkedtem meg úgy nővel, hogy odamentem volna hozzá. Ehhez a fajta ismerkedéshez én ügyetlen vagyok. Vagy inkább gyáva. Mindig csak úgy maguktól, egyszerűen alakultak a dolgok. Amikor Magyarországra költöztem, a bemutatkozásoknál sokáig csak annyit mondtam: „Sanyi vagyok.” Mára már itt is kialakult a saját baráti köröm, ahogy az úgynevezett „bullshit-szűrőmet” is kifejlesztettem. De kezdetben sajnos volt néhány negatív tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy akkor lettem hirtelen érdekes a másik számára, legyen szó akár nőről, akár férfiról, amikor kiderült a vezetéknevem. Ezeket az embereket igyekszem távol tartani.
Most hétvégén van a negyvenedik születésnapja. Hogy ünnepel?
Őrült hétvégénk lesz. Itt vannak a gyerekkori barátaim is Olaszországból, most hívott éppen az egyik. Nálam szálltak meg, és mennének a Gellértbe, de egyikük nem hozott magával fürdőnadrágot, úgyhogy elmagyaráztam, melyik fiókban talál egyet kölcsönbe.
Mostanában egyre több olyan milliárdos akad a világban, aki azt mondja, inkább jótékony célra fordítja halálakor a teljes vagyonát, de nem hagyja a gyerekeire. Egyrészt azt mondják, nem tenne jót a gyereknek, ha ekkora vagyon szakadna rá, másrészt hogy semmilyen szempontból nem is alkalmas rá, hogy átvegye a cégbirodalmat. Önt gyerekkora óta arra készítette fel az édesapja, hogy: „fiam, ez egyszer itt mind a tiéd lesz”?
Amikor Olaszországban éltünk, a vállalat a mostaninál jóval kisebb volt. Ahogy édesapám azt sem tudhatta előre, hogy egyszer visszatér Magyarországra. Meg sem fordult a fejünkben, hogy ez lesz, ami most van.
Jól tudom, hogy eredetileg kémnek készült?
Szerintem jó kém lett volna belőlem. Vagy jó diplomata. Igazság szerint kriminálpszichológus szerettem volna lenni, olyan, aki bűnözői pszichológiai profilokat készít. A Bostoni Egyetemen, ahová jártam, volt is egy három hónapos program, ahol egy pszichiátriai intézményben, kőkemény bűnözők és sorozatgyilkosok között tölthettem volna a gyakorlati időmet. Ez izgatott volna, de minden megváltozott, amikor apunak sikerült visszavásárolnia Magyarországon a vállalatot. Én akkor tizenkilenc éves voltam, az egyetemen politikai tudományokat és nemzetközi kapcsolatokat tanultam. De apám már az egyetem előtt is mondta, hogy dolgozhatok majd mellette nyugodtan, bár annak vannak feltételei.
Semmi léhaság, semmi ledér nők, gyors kocsik és könnyű élet?
Igen, egyrészt ez a playboy életmód nem fért bele. Apám azt mondta: most, hogy visszavásároltuk a céget, ezt valakinek tovább kell vinnie, akár száz év múlva is. A cég a legfontosabb, ez az elsődleges szempont. Fontosabb, mint te vagy én. Az pedig természetes, hogy nem fogom továbbadni annak, aki nem érdemli meg. Csak olyan embernek adom majd át, akiben megbízom, és akiről elhiszem, hogy benne van a szíve és a lelke is, és nem fogja elszórni a pénzt. Ha ez az ember te vagy, az ki fog derülni. A második feltétel, hogy itt kell élned Magyarországon, és meg kell tanulnod a nyelvet. A harmadik, hogy mielőtt idejössz, három külső cégnél kell dolgoznod, hogy tanulj és bizonyíts. Mert annál rosszabb nincs, mint amikor csak azért vagy a cégnél, mert te vagy a főnök fia. A többiek nem respektálnak, azt mondják, csak azért vagy itt, mert beleszülettél. De ha dolgoztál máshol, és megvan a kellő tapasztalatod, munkaetikád, komolyabban vesznek. Az egyetemi diploma szintén előfeltétel, plusz végig kell járnod a szamárlétrát.
Vagyis fokozatosan készítette fel rá, hogy egy napon átvegye a céget.
Az Unicumról pici gyerekkorom óta tudtam, hiszen körülvettek a házban a képek, a plakátok, az üvegek. Apám többnyire otthonról dolgozott, a lakás tele volt palackokkal. Tehát mindig ott volt a szemem előtt, de a valódi felkészítés akkor kezdődött, amikor végeztem az egyetemen és el kellett döntenem, mit akarok.
Forrás: Glódi Balázs / PLAYBOY
A receptet hol őrzik?
Titok, akárcsak a recept.
Ünnepélyes keretek között kapta meg az elnöki székkel együtt a széf kódját, vagy ez hogy ment?
2002-ben kezdtem dolgozni a cégnél, hat évet töltöttem itt, mielőtt átvettem volna a stafétabotot. Tegyük hozzá azt is, hogy amikor apám ezt a céget visszavásárolta és újraépítette, már hatvanéves volt. Ezután még 15 évnyi kemény munkát tett bele, amikor 2008-ban azt mondta, hogy amit tudott, átadott, innentől már én jövök, illetve mi jövünk a húgommal. Akkor átadta nekem az irányítást. A munkám részét képezi a gyógynövények beszerzése, amelyek a világ minden részéről jönnek, és nagyon összetett és szép feladat ezeket a partnerektől begyűjteni.
Az előállítási folyamat az, ami különleges a receptben, vagy az összetevők között is van unikális?
Van benne olyan növény, egy afrikai gyökér, amit csak mi használunk, a világon semmilyen más likőrben vagy szeszes italban nem található. Olyan is van, ami csak 1500 méter felett terem meg, vagy ami csak egy közép-amerikai fán él. És természetesen sok magyar gyógynövény is van benne. Maga a recept természetesen továbbra is titok.
Az édesapja első házasságából származó öt féltestvére közül egyik sem jelentkezett, hogy részt vállalna a cégnél?
Ők mindannyian Amerikában élnek, illetve egyikükből dandártábornok lett, és katonai attaséként dolgozik Moszkvában az amerikai nagykövetségen. Úgyhogy ő most nagyon nem unatkozik, ott van a nyakán az ukrán helyzet. A féltestvéreim már mind idősebbek és megvan a saját életük és karrierjük Amerikában. Ahogy már említettem, ez a munka feltételezi, hogy ide kell költözni és itt kell élni, és közülük ezt senki nem vállalta be. De nagyon jó a kapcsolat mindenkivel, egy soknyelvű, nemzetközi család vagyunk.
A felesége annak idején könnyen elfogadta, hogy Magyarországon éljenek?
Tegyük hozzá, a volt feleségem. Vele akkor találkoztam, amikor már itt éltem. Ő azért költözött ide, mert velem akart lenni. Azért váltunk el, mert minden igyekezete ellenére ő nem tudott itt beilleszkedni. Visszatekintve azt mondom, talán az én hibám is, hogy nem segítettem neki eleget ebben.
Forrás: Glódi Balázs / PLAYBOY
Önnek könnyen ment elfogadni, hogy itt fog élni?
Könnyen. Nyilván hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik Olaszország. De miért is mondanám? Ott születtem, sokáig ott éltem, Firenze mindig itt lesz a véremben. Ugyanakkor az élet ezt hozta, hogy itt vagyok, ráadásul jó helyen is vagyok. Imádom Budapestet, és valahogy ez is ott volt mindig bennem. Arról nem is beszélve, hogy már tizenkét éve itt vagyok, és itt született mindkét gyerekem, akik magyar állampolgárok is. Szerintem alapvetően az van emögött, hogy imádtam az apámat, mindenben felnéztem rá, mindig is a példaképem volt. Egyszerűen én is azt akartam csinálni, amit ő csinált. Ez volt a fejemben már kisfiú korom óta.
És biztos közelebb is állt önhöz, mint a féltestvéreihez. Idősebb korukban a férfiak gyakran jobb kisgyerekes apákká válnak, vagy legalábbis több időt töltenek a gyerekeikkel.
Amikor apám első házasságának vége lett, és átköltözött Amerikából Olaszországba, a legidősebb fia tizenhat éves volt, a legfiatalabb pedig három. Ehhez képest velem negyven évet töltött el úgy, hogy ha nem is éltünk végig együtt, rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, az utolsó tizenvalahány évben pedig együtt is dolgoztunk. Én most két nagy szakaszra osztom az életemet: amikor még élt az apám, és most, amikor már nem. Ő állandó támaszt jelentett, és főként most, hogy gazdaságilag ilyen nehéz időszakot élünk, egyre többször jut eszembe, hogy ő vajon ebben a helyzetben mit tenne, mit mondana. Próbálok az ő fejével gondolkodni, mert sajnos már nincs itt mellettem, hogy megkérdezhessem bármiről. Mindenesetre szerintem azért is választottam ezt az utat, mert annyira vele akartam lenni.
Édesanyja brit, apja a születésekor emigráns magyar, és Olaszországban nőtt fel. Gyerekkorában minek mondta magát?
Kint olasz voltam, de abban a pillanatban, hogy idejöttem, előjött belőlem, hogy magyar vagyok. Nem vagyok olasz állampolgár: csak azért érzek kötődést Olaszországhoz, mert ott nőttem fel. Olaszul és angolul jobban beszélek, mint magyarul, de azért is mondom, hogy jó kém vagy diplomata lettem volna, mert hat nyelven beszélek, és nagyon gyorsan meg tudok tanulni egy újabbat.
Tesz különbséget a nyelvek között abban az értelemben, hogy mondjuk olaszul jobb káromkodni, angolul jobb tárgyalni, és magyarul jobb érzelmekről beszélni, vagy valami hasonló?
Ha apámmal fociról beszélgettünk, azt mindig olaszul tettük. Anyuval mindig angolul beszélek, de egyébként nyilvánvalóan mindig a helyzet határozza meg a nyelvet. A gyerekeimmel magyarul beszélek, de angolul is, mert angol iskolába járnak. Már ők is nagyon ügyesen lavíroznak a nyelvek között. Ha az egyikben keresnek egy szót, azonnal mondják a másikon. A kisebbik hatéves, de már ő is beszél három nyelvet.
A volt felesége anyanyelvét, a portugált is beszéli?
Beszélek portugálul, mert amíg együtt voltunk, gyakran jártunk Lisszabonba. A latin nyelvekben az a mázli, hogy ha az egyiket beszéli valaki, pillanatok alatt meg tudja tanulni a másikat. Németül pedig azért beszélek, mert osztrák bébiszitterem volt, olaszul pedig az óvodában tanultam meg. A soknyelvűség ellenére mégis az egyik legtisztább emlékem gyerekkoromból, amikor apám telefonon magyarul beszélt. Csak azt hallottuk a húgommal, hogy igen, igen, igen, és mi nevetve számoltuk az igeneket. Néha azt is mondta, „b…..g”, úgyhogy ez volt a három szó, amit először megtanultam magyarul. Amikor az Antall-kormány kinevezte apámat a demokratikus Magyarország első amerikai nagykövetének, az majdnem olyan büszkeséggel töltötte el, mint amikor vissza tudta vásárolni a céget.
Forrás: Glódi Balázs / PLAYBOY
Unicumot mikor kóstolt először?
Nincs róla pontos emlékem, de olyan tízéves lehettem.
És tetszett?
Akkor nem.
Érti, hogy miért vált ki ez az ital olyan szélsőséges reakciókat azokból, akik megkóstolják? Aki szereti, az rajong érte, aki nem, az utálja.
Mert tényleg sok értelemben egyedi. A gyártási folyamat is, meg az összetevők is.
Olvastam valahol, hogy az édesanyja azt mondta az édesapjának: ha ez a fickó erre a fura ízű micsodára akarja az egzisztenciáját építeni, akkor vagy nem normális, vagy zseni.
Az semmi ahhoz képest, ahogy a nagyanyám reagált, amikor Unicumot ivott. Azt kérdezte: „Péter, mi tényleg ebből élünk?” Szóval a családon belül is volt, aki megitta ugyan, de nem szerette. Ehhez képest eladunk belőle majdnem hárommillió litert egy évben.
Mi lenne, ha nem szeretné? Vagy ha egyáltalán nem inna alkoholt?
Dolgoztam Olaszországban olyan whiskys brandmenedzserrel, aki absztinens volt.
Ön nem lehet absztinens.
De nem is akarok. Hedonista vagyok, imádom a jó bort, imádom a jó ételt, imádom a jó pálinkát. Nem tudom, mi lett volna, ha nem szeretem az Unicumot, de ebből a szempontból is szerencsés vagyok. Valljuk be őszintén, fura lenne, ha nem szeretném azt, amit eladok.
A pénzhez milyen a viszonya?
Azt akarja, mondjam azt, hogy a pénz nem számít? Soha nem fogom ezt mondani. A pénz rengeteget számít, jó, hogy van, de nem minden. Számtalan példát látunk arra, mennyire meg tudja bolondítani a pénz az embereket. Talán azért más a viszonyom vele, mert nem úgy nőttem fel, hogy ömlött volna hozzánk a pénz. A haverjaim között én voltam az utolsó, aki robogót kapott a szüleitől. Olaszországban a mienk egy nagyon kicsi cég volt, és vigyázni kellett a pénzre. Az egy másik dolog, hogy amikor kezdett jól menni és miután apám visszafizette azt az óriási adósságot, amiből visszavásárolta itt a gyárat, akkor már ő is jól élt és sok mindent megengedhetett végre magának, amit korábban nem.
Ezért nem örült neki, amikor egy amerikai újságíró Közép-Európa Hiltonjainak nevezte önöket?
Paris Hilton a Bling nevű francia forrásvízzel itatja a kutyáját, amire a Bling felirat kristályokból van kirakva, és huszonöt dollár belőle egy palack. Ezt adja a kutyáknak. Ez a nő beleszületett egy akkora vagyonba, ahol dollármilliárdokról beszélünk, és a botrányaival reklámozza magát. Leszámítva azt, hogy mi messze nem álltunk és állunk olyan anyagi szinten, mint ők, ha én valami hasonlót csináltam volna, apám úgy fenékbe rúgott volna érte, hogy beleszédülök.
A családi vállalkozást jó vállalati formának tartja? Mit gondol, erősebb egy ilyen cég?
Tudok olyan statisztikát idézni, amely szerint a második generáció általában tönkreteszi azt, amit az első generáció felépített. Alig akad olyan cég Magyarországon, amelyik akár három generációt megérne.
Forrás: Glódi Balázs / PLAYBOY
Ahhoz, hogy egy családi cég jól működjön, alapfeltétel, hogy maga a család jól működjön?
János nagyapám és a bátyja, Béla ki nem állhatták egymást. Olyannyira, hogy kettejük irodája között ült egy ügyvéd, csak rajta keresztül beszéltek. Egyikük fradista volt, a másik MTK-drukker. Semmiben nem értettek egyet, de a vállalat mindennél fontosabb volt mindkettejüknek: olyan mértékben kiegészítették egymást, hogy attól virágzott a cég. János a pénzhez értett, Béla meg a gyógynövényekben volt zseni. Ahogy az is érdekes, hogy egyikük 1959 áprilisában halt meg Kaliforniában, a másik két héttel később Milánóban. Olyan szimbiózisban éltek egymással, mintha nem is tudtak volna egymás nélkül létezni.
Igaz a mondás, hogy üzletet és érzelmeket nem jó keverni?
Nagyon igaz.
Mégis érzelmi alapon hozott döntést, amikor a barackpálinkát megkóstolva eszébe jutott édesanyja baracklekvárja, és ezek után százmilliót beruházott a pálinkabizniszbe.
A történet igaz, de attól még komoly üzleti megfontolások álltak a döntés hátterében: nem pusztán érzelmi alapon építettük fel a pálinkaportfóliónkat. 2002-ben pontosan látszott, hogy a pálinkában nagy lehetőségek vannak, hiszen miközben a gyümölcsnél szebb, jobb és nemesebb alapanyag nem létezik, a pálinkát az alkoholisták italaként kezelték. Ciki volt pálinkát inni, aki egy szórakozóhelyen pálinkát rendelt, arra furán néztek a többiek. Ezért kezdtük például keskeny palackba tölteni a pálinkát, amitől máris elegánsabb lett a megjelenése. És azt mondtuk, hogy csakis kézzel válogatott, tökéletes gyümölcs kerüljön bele. Ami nem jó lekvárnak, azt ne tegyük bele a pálinkába se. Mára sikerült elérnünk, hogy aki annak idején konyakot vagy whiskyt ivott egy koktélbárban, ma már inkább pálinkát iszik.
A szülinapi buliján be fog rúgni?
Nem, ahhoz én már túl „öreg” vagyok.
Nem is szokott berúgni?
Pontosan ismerem a limitemet, és azt nem lépem át.
A szobája sportrelikviákkal, bokszkesztyűvel, vízilabdával és aláírt futballmezekkel van tele. Egy olasz–magyar focimeccsen kinek drukkol?
Mivel a magyarok nem lesznek ott a vébén, ez a dilemma nem fenyeget. De alapvetően a magyaroknak drukkolok. Az olasz válogatottal nem tudok azonosulni; tudom, hogy ez most nagyon provinciálisnak fog hangzani, de a válogatott tömve van Milan- és Juventus-játékosokkal, én pedig Fiorentina-drukker vagyok. Azt kell hogy mondjam, hogy én csak a Fiorentinának drukkolok, nem pedig az olaszoknak. Ha viszont a magyar válogatott játszik, akkor mindig nekik szurkolok. Más kérdés, hogy amit most produkálnak, az több mint szomorú. Bőven van még mit javítani a színvonalon.
A fiai fociznak?
Mindketten a Vasasban játszanak, és az a furcsa, hogy a tizennégy éveseken még azt látom, hogy azok rendben vannak, nincsenek elmaradva a korosztályukban az élvonaltól. Döntetlent játszanak a Real Madriddal, vagy megverik a Milant. Nem tudom, hol, mi romlik el, mert nagyon sok a tehetséges fiatal.
A vébére megy?
Még nem tudom biztosan. Egyrészt akkor éppen nálam lesznek a gyerekek, a válás után így osztoztunk meg a láthatáson. Másrészt messze is van, meg hatalmas lesz ott a káosz. A szállodák és a repülőjegyek négyszer olyan drágák, mint egyébként – szívesebben követem a meccseket itthonról, a fiaimmal.
Forrás: Glódi Balázs / PLAYBOY
Ha utazik, mi izgatja?
Az számít, hogy pörgős legyen a hely. Nem arról beszélek, hogy bulizni akarok egyfolytában, hanem hogy legyen a helynek valami pozitív kisugárzása. Rengeteg helyen megfordultam már, Barcelonába és Párizsba bármikor visszamennék. Szívem szerint most Dél-Amerika felé venném az irányt, mert arrafelé idáig csak Mexikóig jutottam, magát Dél-Amerikát egyáltalán nem ismerem. Az unalmas városokat is szeretem, csak legyen jó az atmoszférájuk. Érdekelnek a szórakozóhelyek, a múzeumok és a sima séta is a városban.
A fotókat visszanézte valaha is?
Több ezer kép van már a gépemen. Ami nem tetszik, azt kidobom, de inkább azért gyűjtöm őket, mert majd a gyerekeimnek lesznek érdekesek. Ugyanúgy, ahogy nálunk is ott álltak a fotóalbumok, én is ugyanezt szeretném, csak nem papírformában.
A jó modor tekintetében szigorú a fiaival?
Hogyne, muszáj.
Ilyenkor már arra is gondol, hogy valamikor nekik kell majd átvenniük a céget?
Ez ugyanúgy lesz, ahogy az én apám járt el velem. Ha azt látom, hogy nem alkalmas rá, akkor nem kapja meg. Persze imádnám, ha velem dolgoznának, de az első akkor is a cég érdeke. Jó lenne, de ki kell érdemelnie.
De úgy neveli őket, hogy át tudják venni?
Úgy nevelem őket, hogy tisztességes emberek legyenek, tiszteljenek másokat és mások munkáját, és hogy a társadalomban jól tudjanak funkcionálni. Ha ezek mind összejönnek, akkor nagy valószínűséggel erre is alkalmasak lesznek. Apám mindig azt mondta, a legfontosabb embernek maradni. Apámnak le van írva az egyik könyvében a saját húszparancsolata, és én is igyekszem ezekhez tartani magam, és átadni a gyerekeimnek is.
Az édesapja volt a legfőbb bizalmasa?
Mindent megbeszéltünk. Nem volt modern apa, azt se tudta, hogy néz ki egy pelenka. Néha eljött egy-egy focimeccsemre, de nagyon sokat utazott. Nem volt olyan, mint a mai apák, akik mindenhol ott vannak, viszont mindig azt mondta, hogy ha bármilyen támogatásra van szükségem, mindig ott lesz és segíteni fog. Ha bármiben bizonytalan voltam, vele beszéltem meg, és utána valóban jobb lett. Ha bajba kerültem, akkor is hozzá mentem, és mindig segített. Betartotta az ígéretét, és én is próbálom a fiaimnak ugyanezt nyújtani.
Érzett különbséget attól, hogy késői gyerek volt az apja életében?
Nem, mert nagyon sportos volt, ezért nem éreztem a korát. Ő tanított meg teniszezni, hároméves koromban már ütő volt a kezemben. A hét csúcspontja az volt, amikor vasárnap reggel együtt teniszeztünk. Én harminc voltam, amikor az első fiam, Pedro született, de már nagyon akartam apa lenni. Eszméletlen volt az az érzés, amikor még az anyja hasában próbáltam elképzelni, milyen lesz. És amikor kijön végre és ott van, és azt mondom, szóval te vagy az. Ez egy óriási pillanat.
Az interjú a Playboy 2014 júniusi számában jelent meg.
![Borítókép: A szépség sói a kortalanság szolgálatában]()
![Borítókép: Ennél a banknál a mobiloddal szinte mindent elintézhetsz!]()
Forrás: Getty Images
![Borítókép: TESTKÉP X ADRIENNE FELLER különkiadás - 3. rész: A nőiességünk megélésének és kibontakozásának szakaszai]()
![Borítókép: Mit tehetsz a striák ellen? Mutatjuk a leghatékonyabb módszereket!]()
Forrás: Getty Images/ti-ja
![Borítókép: „Mert az egészség ott van a kezünkben” – Avagy egy gyógynövényfarm története]()
Forrás: Sudár Birtok
