Leszögezem: balszerencse akadályozta, hogy ez az interjú nyomtatásba kerüljön. Sorolom, miféle és mennyi:

1. Jókor indultam a „nagy emberhez”, a karácsonyi csúcsforgalom mégis eltorlaszolta előlem a pontos érkezést, s mivel személyesen még nem találkoztunk, feltételeztem, rossz belépő egy késés. Öt perccel egész után mégis az épületben voltam.

2. A portán egy régi iskolatársam tart föl, beosztottja lehet a cégnek, negyven év után ripsz-ropsz lerázni, csak mert a „nagy emberhez” vagyok hivatalos, durvaság volna. Amúgy is csak az lehet gyanítható számára, hogy nyilván pénzért kuncsorgok itt valami „művészethez”, most fejtsem ki neki, hogy nem…?! Dehogy! Inkább toporogva átvészelem a közhelyes emlékezést, aztán sietek, ahogy a lift megengedi.

3. A beszélgetést követően még az év végi huszonhét teendőm érdekében végigrohanok harmincnyolc helyszínt, táskámba hetvenkétszer ki-bepakolok, hányódik a diktafon, a két kazetta, két nap után veszem észre, hogy az első tekercs, amin a felvétel zöme van, eltűnt.

4. Újabb két nap múlva fölveszem ugyanazt a télikabátom, amiben mentem a beszélgetésre, ott a zsebében a szalag, ámde megyek a számítógépem elé, bekapcsolom a magnót: semmi, csak sistergés…! Megfordítom a kazettát, a második negyvenöt percet fölvette az átkozott.

5. Belekezdek az interjú megírásába, az első negyven sor után bedöglik a számítógépem, újabb két nap csúszás a leadás határidejéhez képest.

A sors tehát reflexióimra céloz. Arra sarkall: klasszikus interjú helyett egy „novellát” írjak Széles Gáborról. Mit tehetek…?! Kabos Gyula jut eszembe a Hyppolit, a lakájból: „ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit!”

A gazdag emberekkel amúgy is bajban vagyunk. Meg a szegényekkel…! Mi több, a gazdag emberekkel a szegény emberek miatt vagyunk bajban, a szegény emberekkel meg a gazdag emberek miatt. A legkevésbé azokkal vagyunk bajban, akik se nem szegények, se nem gazdagok. Pedig tartok tőle, hogy ezek a leghangosabbak…! Aztán ott vannak a mindent megelőző beidegződések hordalékai…! Hogyha a „gazdag emberrel” barátságosabbak vagyunk, mint ő velünk, gyanúsan ízetlenné válhatunk. Ha kevésbé barátságosak vagyunk, oldottsága ellenében, érdemtelenül büntetjük. Mert mit tehet a szegény „gazdag ember” arról, hogy megtollasodott…?! A se szegényeknek, se gazdagoknak vajon nem ugyanaz a vágyuk egész életükben…?!

Akkor tehát hogyan kell viselkednem az ország legmódosabb polgárával? Főleg azért, hogy értse, nincs szándékomban megpumpolni, de ugyanakkor nagyon is elismerem a teljesítményét…! Titkárnője segítene rajtam, mert legelsőül is felajánlja, hogy ebédeljek meg. Benn, a „nagy ember” irodájában…?! Na, nem! Magyar ember evés közben nem beszél.

Széles Gábornak eddig csak szigorú vonásoktól metszett, rezzenéstelen arcát ismerem képernyőről, magazinokból. Amikor betessékel irodájába, fizimiskája felpuhul a mosolytól, feszültségem oldja közvetlensége, hogy rögvest letegez, és hogy mondja: „ha már nem ebédelünk, legalább szívjunk el egy szivart”. Én inkább rágyújtok egy cigarettára, már az nagy dolog számomra, hogy szabad nála dohányozni…! Mi az, ami valaha is elbizonytalanítaná, teszem föl első kérdésem. Azonnal, gondolkodás nélkül válaszol:

Aztán mégis elgondolkodik:

Sok mindenre számítottam, erre nem. A „gazdag ember” szeméből rebbenő fájdalom áramlik, ez a férfi, a műszaki talentum, a szervezőzseni, a nagy válságmenedzser, Magyarország „mágnása” a lelke legmélyén művész. Puff neki…! Firtatom, miféléket írt, s ha újra hozzákezdene, mibe fogna bele. Kitér a kérdésem elől. Szemérmessé válik. Érződik, hogy egyrészt fontosabb neki, miről is szólna, amit megírna, másrészt valószínű nem akar nevetségessé válni, hogy egy kérkedő műkedvelő benyomását keltse. Megnyugszom: a „gazdag ember” kétségtelenül ízléses, mi több, szemérmesnek tűnik.

Az első fél órában elsoroltatom vele élete eddigi történetét, hogy Újpesten volt gyerek, szó kerül megint csak mértéktartóan családjának az előző rendszerben való megkülönböztetettségéről, aztán kérkedés nélkül vall tanulmányai közben való szorgalmas araszolgatásáról, beszél ifjabbkori, törekvő kezdeményezéseiről, találmányairól is, családja első otthonáról, egy panellakásról, ahol maga burkolta a hidegpadlót, és végül a 80-as évekről, amikor már lehetett vállalkozni, amikor az informatikából hirtelen nagyobb pénzt is lehetett keresni.

Hallgatom, közben valószínűleg nézek rá, mint a Bálám szamara, mert mi, a nem vállalkozók aligha értjük, ami például Széles Gábor karrierjében is…! Na, milyen szót is válasszak jelzőül?! Mondjuk talán a legérzékletesebb ez volna: lineáris. Amúgy a napi gyakorlatban nyilván kalandos lehetett a siker útja, nyilván számtalan stressz árán jutott ő is egyről kettőre, kettőről háromra, és így tovább a vagyonát megszellőztető „100 leggazdagabb magyar” élén álló negyvenegynéhány milliárdra. Széles Gábor látja rajtam, hogy izgat, milyen az, amikor valakinek ilyen sokja van. Mosolyogva mondja:

Miközben Széles minden szorongás nélkül magyaráz, elhessegetem előítéleteimet. Azon töprengek, mennyire biztos és maradandó, illetve biztosan maradandó a vállalatok értékében mérhető soksok milliárd. Egy rosszabb fordulat a világgazdaságban, egy olajválság, egy nagyobb tőzsde-krach, egy brazil államcsőd, egy szökőárszerű katasztrófa, és a „100 leggazdagabb magyar” adathalmaza egy csapásra válik archív dokumentummá…

Lehetett-e akkor már sejteni, hogy hamarosan megváltozik körülöttünk a világ? – kérdezem, mert arra gondolok, aki a nyolcvanas évek elején okos volt, az azt is megorrontotta, hogy a szocializmusnak hamarosan annyi…!

– válaszolja nagyon magától értetődően. Kérkedhetne is, hogy azért vágta egyre nagyobb fákba a fejszéjét, mert tudta, hogy a fa már amúgy is dőlni készül. Nem teszi. Az ördög vinné el, a „gazdag emberben” még mindig semmi ellenszenveset, semmi kivagyiságot nem vagyok képes fölfedezni…! A végén még Havasnak lesz igaza.

Nem mondom neki, hogy engem meg nem ragadott magával, mert kicsit szégyellem. Magam is ott voltam 89-ben a Vörösmarty téren, de amiképp undorodtam a kordontól meg a fenyegetően körbe-körbe karikázó motorkerékpáros rendőröktől, ugyanúgy ijesztett az ordítozó tömeg is. Csak ma merem már leírni: kicsi gyermekeim voltak és féltem az egésztől. Ebből is látszik, kire-kire másképp és másképp hatottak az események.

Itt Széles Gábornak megjegyzem, hogy utána jó ideig többet is lehetett látni a „közéletről” tudósító médiában.

És hogy volt szerencséd ezt elkerülni…?!

Arra utal, hogy még előbb, beszélgetésünk első fél órájában arról is vallott, mennyire irigyli a vallásgyakorló embereket. Kurtán fejtette ki, de roppant őszintén. Mint szintén a hatvanadik évem felé araszoló férfiember, magam is sokat töprengek, képes volnék-e az elmúlástól való félelmeimet a transzcendensbe kapaszkodva elcsitítani.

Magam azt látom, hogy immár egyáltalán nem veszel részt a politikában.

Széles tehát nem óhajt országló hatalmassággá válni. Polgár óhajt maradni. Kérdezem is tőle, miért nem látom legalább a magazinok partyrovataiban, ahol a fotókon más, hozzá hasonló potentátok feleségei koktélruhákban piszmognak bele a ráksalátába, és felhőtlen mosolygások közepette emelik pezsgős poharaikat az objektívek felé. Azt mondja, a feleségét zavarja a jómód a legjobban. S ettől az egy mondatától egy érdekesebb regény motívumait sejtem meg, mint ami Széles egyébkénti karriertörténetébe belefér. A nők között is ritka, de azért azt hiszem, mégis több az okos és érzékeny, mint a révbe jutott férfiak között. Ebből az egyetlen mondatból tehát többet tudok meg Széles magánéletéről, mint élete eseményeinek felidézéséből. Mert ez a mondat szíven üt, és rájövök, hogy mégsincs Havasnak igaza…!

Akkor azt mondd meg nekem, hogy a gyárakat, ezt az egészet még mindig miért csinálod?! Én egész életemben végül is örömmel ugyan, de főleg a megélhetésért dolgoztam. Ha annyim volna, mint neked, nem biztos, hogy betenném a lábam egy televízió-stúdióba, de még talán egy színházba se…!

Itt Széles szünetet tart. Talán, mert nem kérdezek rá, mik azok, talán azért, mert célkitűzéseivel az elmúlás ellenében dacol, és az ilyesmit az ember nehezen fedi fel. Pedig Széles közép- és hosszú távú feladataiban a pénz még nem jelenik meg, hanem csupán az eredmény lehetősége, kilátása. Ebből arra következtetek, hogy Szélest már a távlat igazgatja és ösztökéli.

Te mivel érted el…?! Honnan hozattad hozzá a köveket?

Mondd, mi az a jó, amit rólad valaki elmondhat? Nem válaszol azonnal. Amikor válaszol, akkor se azt mondja, mi az, ami mellette szólhatna, hanem inkább mi az, amit nem olvashatna a fejére.

És kivel volt ordítozós konfliktusod a közelmúltban?

A „gazdag ember”, Széles Gábor társaságában elmúltak azt megelőző szorongásaim, másfél óra múltán úgy álltam föl, mintha réges-régen barátkoztunk volna. Még mentünkben rátérünk a családjára, hogy az egyik lánya operaénekesként végzett a Zeneakadémián, akinek karrierjét nem „egyengeti” helyzetének nyomatékaival, mi több, jobban örül annak, hogy egyelőre egy unokát szült neki, a másik, kisebbik lánya pedig az Iparművészetire jár. Így hát csak az 59 éves Széles Gábor írói törekvései váratnak magára.

Veszem a kabátom, a titkárnő taxit rendelne, de megérkezik a cég sofőrje, és Széles vele indít neki az ünnep előtti csúcsforgalomnak. Igaz, még előbb egy kis utazókoffert hoz a másik irodából, amiben otthon Szeremley Huba pincéjéből való, három üveg kiváló bort találok. Végül is a „gazdag ember” lekenyerezett. Nem a karácsonyi ajándékával, hanem a barátságosságával, a természetességével, meg azzal, hogy Havas ítéletét kissé enyhítendő némi jóhiszeműséget oltott belém a „gazdag emberekkel” szemben. Az egyik pohár Szeremleyt tehát a „gazdag ember”, Széles Gábor egészségére ürítettem. Nem azért, mert gazdag, hanem mert ember.

Az interjú a Playboy 2005 februári számában jelent meg.