Az ÉVA Magazin őszi lapszámának középpontjában az önszeretet áll, hogy minél jobban érezzük magunkat a testünkben, lelkünkben. Szinte az új lapszám megjelenésével egy időben találkoztam Riederné Fonyó Barbara egy közösségi oldalra írt bejegyzésével. Másokat biztatott arra, hogy ne adják fel az álmaikat! Ahogy olvastam a sorait, néztem a fotóját, mintha egy másik nő lett volna, mint aki az emlékezetemben élt. „Ismertem” már Barbarát korábbról, hiszen ötgyermekes édesanyaként vezetett blogjának én magam is olvasója voltam régóta.

– Úgy vélem, nagyon inspiráló lehet bárkinek a történeted, Barbara! Az az érzésem, hogy az elmúlt években kívül-belül megváltoztál.

– A látható változás egy nagyon hosszú időszakra nyúlik vissza: 2,5 év pokoljárás van mögöttem. A Covid időszaka mindenkinek nehéz volt, a szokatlan és kényszerű bezártságból fakadó stressz minket sem került el. Egy olyan párkapcsolati krízishelyzettel kerültem szembe, amilyennel nem számoltam volna soha. Egy nagyon sötét, mély verembe zuhantam. Öt gyerek mellett, a hétköznapok sűrűjében nem vettük észre, hogy az életünk abban a formában, ahogy éltük, már nem fenntartható.

Kártyavárként omlott össze minden. Először pszichológushoz, majd idegösszeroppanással ambuláns pszichiátriai kezelés alá kerültem. Rá kellett jönnöm, hogy függő helyzetben élek. Egészen addig másokhoz viszonyítva határoztam meg önmagam. Másoktól függtem, és arra a kérdésre, hogy ki vagyok valójában én, nem tudtam válaszolni. Persze másokhoz viszonyítva, másokhoz kapcsolódva meg tudtam fogalmazni: XY felesége, 5 gyermek édesanya, blogger, a sort hosszan tudtam volna folytatni. De ki vagyok én igazából?

Ekkor kezdtem bele egy 1,5 évig tartó terápiába, aminek az elején döntenem kellett, hogy melyik utat választom, hogyan szeretném tovább élni az életem.

– Melyik utat választottad? Hogyan döntöttél?

– A párkapcsolatom mellett tettem le a voksom. Úgy éreztem, hogy az elmúlt 25 év, ami a hátunk mögött van megérdemli, hogy dolgozzak érte. Éreztem, hogy van még benne potenciál. Próbáltunk többször is családterápiát, de nem jött be, így a pszichológusom volt az, aki mutatta az irányt.

De emellett először is magamat kellett megtalálnom újra. 18 évig csak és kizárólag anya voltam. Persze, blogoltam, csináltam mindenfélét, volt és van is a Betűlabor szövegmentori vállalkozásom, de azért a napjaim nagy részét mégiscsak a gyereknevelés tette ki. Elfelejtettem hinni magamban, elhittem, hogy én önállóan, önmagamban már nem vagyok értékes.

Aztán megtört a jég: 18 év kihagyás után 2022 augusztusa óta 6 órában, majd idén január óta újra 8 órában dolgozom. Hasznosnak érzem magam egy olyan helyen, ahol tényleg jó lenni.

– Az anyaság miatt felejtetted el azt, hogy ki vagy te valójában?

– A külső nyomás, a társadalom azt mutatja, hogy akkor vagy jó anyaként, ha az anyaságnak élsz, ha az anyai szerep az első! Ennek az elvárásnak szerettem volna én is megfelelni. Hiszen mindenhonnan azt halljuk, hogy ha anya vagy, akkor legyél is az 100%-osan. De én mélyen azt éreztem, hogy nem tudok. Ezért bűntudatom volt. Aztán idővel rájöttem, hogy vannak, akiket teljesen kielégít az anyaság. És vannak, akiket nem. És ez nem azt jelenti, hogy ők nem szeretik a gyereküket/gyerekeiket, de ahhoz, hogy egésznek érezzék magukat, kell valami más is. És ez így van jól. Egyik sem rosszabb a másiknál, egyszerűen csak más. Hiszen mind mások vagyunk.

Természetesen van a gyerekeknek egy olyan életszakasza, amikor kizárólagosan ránk, a szüleikre vannak utalva. De észre kell venni, hogy mikor kell elengedni a kezüket az önállósodásért, azért, hogy tanuljanak önmagukért, megismerjék a saját határaikat és megtanulják az önmaguk számára fontos leckéket a saját hibáikból.

Mikor megismerkedtünk a férjemmel, nagy álmaim voltak: diplomatának készültem, Angliában várt a doktori iskola. Aztán a gyerekek érkezésével ezek az álmok elkezdtek halványulni. Nem igaz, hogy azt éreztem volna a házasságunkban, hogy nekem otthon kell lennem. A férjem támogatott volna mindenben, dolgozhattam volna. Mégis úgy gondoltam a külső láthatatlan nyomások miatt, hogy az én feladatom a gyerekek gondozása, az övé meg az, hogy eltartsa a családot. Mert az elvárások ezt diktálták. Pláne öt gyerekkel. Utólag már látom, hogy ez egy róka fogta csuka helyzet volt.

Aztán jött egy pillanat, amikor azt gondoltam: feláldoztam magamat a gyerekeimért. Hogy ők az okai annak, hogy fel kellett adnom az álmaimat. Haragudtam rájuk. Na, ekkor – miközben nagyon megijedtem magamtól, a gondolataimtól – jöttem rá: változtatnom kell. Mert mi, édesanyák sokszor hisszük azt, hogy a mi feladatunk boldoggá tenni a gyerekeinket. Egy nagy frászt! Ez nem így van! A mi dolgunk, hogy biztosítsuk számukra a lehetőséget, és az ő felelősségük az, hogy tudnak-e vele élni. A gyerekeim felnőnek lassan: Legkisebb 10 éves, Nagyfiú 20. Ő az élő bizonyítéka annak, hogy én akarhatok bármit, ha ő nem akarja és annak is, hogy végül mindenki megtalálja a saját útját és boldogságát minden különösebb erőbehatás nélkül is. És ehhez elég, ha szülőként a part vagyunk a folyó mentén.

Az évek alatt megtanultam azt is, hogy amit mások esetében nem tartok luxusnak, azt magammal szemben sem tarthatom annak. Így vált természetessé számomra, hogy olykor elmegyek itthonról teljesen egyedül és olyat csinálok, ami nekem fontos. Ezek az egyedül töltött órák jelentik számomra az éltető levegőt. Mondhatnád, hogy könnyű nekem, mert már nagyok a gyerekeim. De igazából nagyon hamar eljön a gyerekeknél az a kor, amikor rá lehet bízni őket másokra 1-2-3 órára hetente. Csak nem akarjuk tudomásul venni. Féltjük a saját fontosságunkat. Csak egy valamit nem féltünk. Az egészségünket, ami mindennek az alapja.

Hosszú volt az út, amelyen eljutottam ide, de mára már nem vagyok sem mártír, sem áldozat a saját életemben. És azt mondom: hamarabb kellett volna!

– Ahogy hallgatlak, nagyon nagy erő sugárzik a szavaidból, a hangodból. Nagy belső átalakuláson mentél át, de a külsőd is nagyot változott. Szándékos volt ez utóbbi, hogy a külső tükrözze a belső változásokat?

– A stressz volt az, ami miatt 20 kilót fogytam 3 hónap alatt. Bár a változás nem volt szándékos, annak fenntartása azonban annál inkább. Soha nem mondtam magamra, hogy kövér vagyok, nem volt semmi gondom a régi testalkatommal sem. De ha már így alakult, akkor azért, hogy ez így maradjon, most már tudatosan teszek.

Mint minden változás, ami történt velem, ez is a Covidhoz köthető. Mivel tudott közlekedni az ember a járvány idején? Kerékpárral. Én is beálltam hát a sorba, vettem magamnak egy városi biciklit. És elkezdtem tekerni: ez lett az énidőm, amikor még telefont sem vittem magammal, csak magamban voltam.

A férjem ugyanezen időben triatlonozni kezdett. Nekem kétszeres gerincsérvem van, szívbeteg is vagyok, így az a sport nekem túl kemény lett volna, nem csatlakoztam hozzá. Azonban a kerékpározás része nagyon vonzott. Egy nap a férjem elém tolt egy hirdetést, amiben egy kék-piros-fehér országúti kerékpár hirdettek eladásra (a kék és a piros a kedvenc színem). A férjem biztatott, hogy vegyük meg. Így a városi mellé lett egy új szerelmem, egy országúti versenybicikli képében, amivel ma már hetente 100-120 kilométert tekerek le.

– A testalkatod mellett a stílusod is változott.

– Ez a következő történet. Az egyik barátnőm látta és olvasta a blogomon is, hogy milyen nagy változásokon mentem keresztül. Épp színtanácsadónak készült és megkérdezte, hogy lennék-e vizsgadarabja. Mondtam neki: „Hogy én? Hisz én csak egy 5 gyerekes anya vagyok!” Azt válaszolta: „Éppen azért! Hogy megértsd: azért, mert anya vagy, még nő is vagy!” Levettette velem az anya-gúnyát, és megmutatta, hogyan lehetek újra nő, aki mindig is voltam.

Számomra ez egy játék. Aki ismer, tudja, hogy én igazi fegyverem a kommunikáció, de az öltözködéssel kaptam egy olyan tölténytárat, amellyel anélkül is ki tudom fejezni magam, hogy meg kéne szólalnom. Meg tudom mutatni, vagy épp el tudom vele rejteni a szerepeimet, amelyek nem relevánsak egy adott helyzetben. De a divatot még ma sem követem. Mert az nem én vagyok. Annyit veszek ki belőle, ami még komfortos a számomra és úgy keverem, hogy mindig önazonos legyek. Nemrég mondta valaki egy csoportban mutatott szettemre, hogy név nélkül is tudta, hogy ez csakis az enyém lehet. Kell ennél nagyobb elismerés?! Ez ugyanis azt jelenti, hogy van egy felismerhető stílusom, egy karakterem. Kiszámíthatóság? Nem! Egyediség. Ez vagyok én! Nem akarok többnek látszani, mint aki vagyok. Nem akarok megfelelni senkinek, és tökéletesség helyett inkább jó és jól szeretnék lenni.

– Emlékszel a férjed tekintetére? Mit mondott, hogy egy új nőt kapott vissza a terápia végeztével?

– Az elsőre nem. A mindennapira igen, mert a mai napig meglepődik olykor, hogy ki bújt elő az anya-gúnyából. És néha megkérdezi, hogy megjelenhet-e így vagy úgy mellettem, nem túl szürke-e mellettem? Gyakrabban kéri ki a véleményem, hogy mit vegyen magának, amivel lépést tarthat velem. (nevet) Vagánynak tartja az új stílusom.

– Minap beszélgettük egy baráti társaságban, hogy mennyire igazságtalan az élettől, hogy az ember akkor jön rá a lényegi dolgokra, amikor már elment az életéből jó pár év. Pedig mennyire sok mindent elérhetnénk, ha 20 évesen is tudnánk azt, amit ma.

– A munkát nem lehet megspórolni. A sok átsírt éjszakát, a mély gödröket nem lehet kihagyni. Ezek adják a tapasztalatot, a tudást. 50 éves vagyok és ki merem jelenteni: soha nem voltam még ilyen elégedett, kiegyensúlyozott és boldog! És ez az érzet csak és kizárólag belőlem fakad, nem másoktól függ. És nem, nem szeretnék újra fiatal 25-30-35 éves lenni. Most vagyok az életem csúcsán. Ha visszanézek, látom a hullámhegyeket, -völgyeket, de úgy érzem, hogy most értem el a kiteljesedést. Ha előre nézek, látom, hogy innen egy nagyon lassú, de boldog ereszkedés jön az élet esszenciája felé.

Van egy mondás, amely szerint akkor kezdünk el igazán élni, amikor rájövünk, hogy csak egy életünk van. Én elkezdtem. És örülök, hogy megtettem és hogy a bennem lakozó erővel, szeretettel, gondoskodással (, amelyek a tudatos életvezetésből fakadnak) támogatni tudom azokat, akik a legfontosabbak nekem.

Galériánkban mutatunk 5 tippet a boldog házassághoz!