Borítókép: A nő tragédiája: mártírszerepben tetszelgünk egy fél életen át Forrás: Canva (miodrag ignjatovic)

A nő tragédiája: mártírszerepben tetszelgünk egy fél életen át

Mártír szó jelentése: egy ügyért életét odaadó személy, aki egy eszméért, elvért, meggyőződésért, célért kész az életét is feláldozni. Nem kell, hogy Te légy ez!

Hunyd le egy pillanatra a szemed, és pörgesd vissza az elmúlt napjaid történését. Hányszor szorítottad magadat úgy háttérbe, hogy senki nem kért erre? Hányszor áldoztad fel magadat úgy, hogy arra nem lett volna szükség? Tükröt jöttem tartani.

A környezetemben számos női sorsot látok, amelyben a mártírság, mint motívum naponta megjelenik. Nem csoda. Ez volt a minta előttünk, ebben nőttünk fel, ezt tanultuk el. A magyar nép egyébként is hajlamos a mártírszerepet kabátként magára húzni, jól kitűnik ez a történelmünk nyomán. Elég csak a himnuszunkra gondolni.

„Naponta 5x pakolom helyre a gyerekjátékokat, mert keresztülesünk rajta. Szüntelen takarítok, mert mindenhol ott egy mancsnyom. Éjjel 10x kelek, nem kérek segítséget a férjemtől, hisz ő reggel munkába megy. Több körben is akár, de felcipelem a harmadik emeletre a súlyos szatyrokat, ne a páromnak kelljen munka után fáradtan a bevásárlás terheivel foglalkozni. Kimerült vagyok, de nincs időm pihenni. Szükségem lenne feltöltődésre, de nincs rá lehetőségem. Nem adják meg számomra a teret hozzá. Nincs támogatásom.”

Ismerős mondatok? Ismerős szituációk? Van a nőnek egy adakozó természete. Hajlamosak vagyunk az energiáinkat kifelé tolni. De miből fogunk adni akkor, ha már nem lesz miből? Mikor vállalunk felelősséget saját magunkért? Mikor tartjuk magunkat annyira fontosnak, hogy tudunk változtatni az élethelyzeteinket annak ellenére, hogy milyen mintákat hordozunk otthonról, vagy akár az előző életeinkből?

Abba kell hagynunk a másokra való mutogatást. Nem hibáztathatunk más embereket – élőket vagy holtakat – folyamatosan a sorsunkért.

Dédanyám és dédapám között 15 év korkülönbség volt, utóbbi javára. Nagyanyám többször elmesélte, a családi anekdotát, miszerint apja sűrűn mondogatta anyjának, hogy

Julis, csend a neved! Én vagyok az idősebb. Én vagyok a férfi.

Aztán dédapám egy nap szerencsétlenül esett le a lóról, itt hagyta a feleségét és 7 gyermekét. Szemem előtt lebeg a dédanyámról készült fekete-fehér igazolványkép, amin ajkai megkeményedett vonalakká váltak, tekintete pedig olyan szuggesztív, mint nagyanyámé, anyámé vagy jómagamé.

Nagyanyám korán elvált, nem tűrte az elnyomást, ahogy anyám sem. Nem hozták magukkal a mártírság ezen vonalát. De szépen látszik a női águnkon a múlt. A minták, a lenyomatok, amiken dolgoznunk kell a fejlődés reményében. Mert mindig az választási lehetőségünk, mindig van másik út.

Ne érts félre kérlek! Nem az önző önimádra buzdítalak, csupán arra, hogy úgy szeresd magadat, ahogy másoktól elvárnád.

Hány olyan sorsot láttál már, ahol az édesanya arra fókuszál, hogy a családjának mindent megadjon, önmagát elfeledve, kiszolgáló személyzetként működve. A környezet pedig ezt szokja meg: anyának nincs szüksége kikapcsolódásra, ő mindig csak ad, neki mindig rengeteg energiája van, aztán 10-20-30 év múlva jön a felismerés, a legfájóbb mondatok:

Rátok áldoztam a legszebb éveimet.

Nagyon jó, ha megvan bennünk a „Csináld úgy, hogy másoknak is jó legyen!” motivációs eszköztár, de nem mindegy, hogy milyen mértékben használjuk fel. Mert a túlzott adni akarás belül vágyakozást ébreszt. Azt várjuk el másoktól, hogy ugyanígy törődjenek velünk, mint mi velük. Hogy mi is átkerüljünk néhanapján a másik oldalra. Hogy ne hagyjanak cserben minket! Időről-időre sajnáljuk magunkat. Az életünket, a körülményeinket.

Ezekből az érzésekből születik meg egy passzív-agresszív viselkedésmód. Csak akkor tudunk jól adni, ha magunkról is gondoskodunk, és elfogadjuk a segítséget. Nem kell megoldanunk mindent saját magunknak! Szeressük magunkat! Az önszeretet legyőzi a mártíromságot.

A galériánkban olyan sztárokat mutatunk be, akik a szüleik áldozatai lettek.