Hogyan lettél fotós, illetve blogger?

Végzettségem szerint közgazdász vagyok, utána hat éven át dolgoztam a banki szektorban. A 2008-as válság idején leépítettek, ami a legjobb dolog volt, ami csak történhetett velem, mert akkor még nem lett volna elég bátorságom, hogy kilépjek egy nem nekem való élethelyzetből. Két hétig borzalmas volt, de utána elkezdhettem olyan dolgokat keresni, amik valóban boldoggá tesznek.

És mik voltak azok?

Eleinte nem volt cél a pályamódosítás, csak egy kicsit élni akartam. Rengeteg dolgot kipróbáltam, egyforma lendülettel tanultam vitorlázó repülni, motorozni, siklóernyőzni, sziklát mászni és igen, fotózni is. Végül a legutóbbiból lett új szakma, új szenvedély, nagyon sok mindent meg tudok valósítani benne, amit mindig is szerettem volna. Ez a szenvedély pedig még mindig tart, folyamatosan újabb és újabb módokon teljesít ki, emberekkel és történetekkel kapcsol össze. Én eredendően megfigyelő típus vagyok, és a fotózásnál jobbat nem is tudnék kitalálni: úgy figyelhetek, fedezhetek fel, hogy közben ábrázolhatom is, amit látok. A rajzkészségem egyébként nulla, tehát ha a gép nincs velem, egyáltalán nem tudok ábrázolni. Szavakkal leírni természetesen igen, ahhoz is egyre jobban konyítok, de az igazi megnyilvánulás számomra a fényképekkel való beszéd. Egyébként nem vagyok klasszikus technokrata, nekem a gép használati eszköz, nem ápolok valamiféle elszakíthatatlanul bizalmas viszonyt vele. A fényképezés csodáját az emberekkel való kapcsolódásban találom meg, illetve természetesen a helyszínekkel való kapcsolódásban. Az utazásaim során mindkettőre sok lehetőség van.

És a bloggerség?

Volt egy kis utazós blogom, de azért bloggernek nem nevezném magam. Az a dolog inkább a belső utazásról szólt, nem afféle „tíz dolog, amit feltétlenül csinálj ezen meg ezen a helyen”-tanácsadásról.

Nem is az volt a célja, hogy tippeket, trükköket áruljak el, javarészt önkénteskedés révén jutottam el mindenhova, ez is oka lehet, hogy négy éve már nem is írtam egy sort sem. Hiányzik is, úgyhogy szerintem újrakezdem majd, a legutóbbi utamról pedig tervezek egy kis online játszóteret létrehozni sok-sok képpel és szöveggel.

Mit jelent számodra az utazás?

Általában olthatatlan kalandvágy hajt. Újra és újra azt érzem, hogy mennem kell, vár az Élet, és igyekszem utazás közben rábízni magam az életre. Hagyom, hogy történjenek körülöttem a dolgok, megpróbálok a lehető legkevésbé belenyúlni és irányítani azt. Amikor útra kelek, sokkal nyitottabb vagyok, elfogadóbb és kíváncsibb, és jobban figyelek másra, mint amikor a megszokott hétköznapjaimat élem.

Egyedül utazni speciális választás…

Sokszor utazom szólóban, és ennek a belső utazás részét leírhatatlanul szeretem – ugyan ez egy klisé, de ilyenkor rengeteg dolgot rendezek el magamban. A találkozások révén tágul a világnézetem, új nézőpontokat tudok befogadni és ezek mind gazdagítanak. Én pedig igyekszem a képeimmel gazdagítani azoknak az életét, akikkel találkozom. Általában pezsgő, figyelmes, pozitív személynek tartanak, szeretnek az emberek a közelemben lenni, én pedig szívesen megosztom a bennem lévő életenergiát, örömöt másokkal az utazás során is.

Hány helyen jártál és miért pont oda mentél el?

Főleg Európában kalandoztam, Európán kívül Mexikóban, Indonéziában és Thaiföldön jártam. Ezek részben fotós megbízások voltak, részben saját érdeklődésből utaztam oda. Burmába pedig egy kiállításon látott fotográfia miatt látogattam el. A „miért pont oda?” általában nem annyira az én döntésemen múlik, hanem valamilyen külső körülmény határozza meg. Valahogy úgy, hogy „hát ez most biztosan azért történik, mert nekem ott dolgom van.” A legjobban talán éppen Burma példázza ezt, ugyanis egy riportfotó kapcsán hirtelen úgy éreztem, látnom kell az országot.

Nagyon szeretem, hogy ezt az élet irányítja, az én részem pedig annyi, hogy próbálok nyitott szemmel és füllel járni, figyelni a „jelekre”, ami kicsit spirituálisan hangzik, de a példákból talán látszik, milyen egyszerű ez.

Próbálsz figyelni az ökológiai lábnyomodra?

Ez egy nehéz kérdés. Leginkább autóval szoktam utazni és ennek nyilván van nyoma. A vonatot is szeretem egyébként, sokféle dologgal találkozik ott az ember, legutóbb például Svájcot jártam így keresztbe-kasul. Most ismét autóval kelek útra, ez egy egyterű kocsi, nomád utat tervezek, hátul fogok aludni. Nem elektromos autó, a kibocsájtása annyi, amennyi, de próbálom ellensúlyozni azzal, hogy lassan utazom, nem teszek meg többszáz kilométert egyszerre, akár hetekig, hónapokig maradok egy-egy térségben, hogy jobban felfedezhessem. Szóval nem rohangászom fel-alá és égetem az üzemanyagot ész nélkül.
Szemetet igyekszem nem termelni, amikor csak lehetséges, a helyi piacokon vásárolok, van egy kis kávésbögrém, az elviteles kávék papírpoharára így nincs szükség, ezt értékelik a baristák. És nagyon ritkán repülök.

Nőként utazni egyedül, ez rejthet veszélyeket magában…

Igen, de ez is olyan, mint minden az életben. Figyelni kell, normális döntéseket hozni, nem belemenni olyan szituációkba, amik már messziről bűzlenek. Az autós vadkempingezés fokozottan veszélyes lehet, sok rémtörténetet hallani, például hogy altatógázt juttatnak be a kocsiba és kirabolják az embert. Én alapvetően szerencsés lány vagyok, nem vonzom a bajt, és ha történik is valami, az csak figyelmeztetés, hogy mire figyeljek jobban, mitől tartsam magam távol. Nincsen oknyomozó-tudósító vénám, háborús övezetekbe sem megyek, épp ellenkezőleg, azokat a helyzeteket keresem, ahol nyugodt mederben folydogálnak a dolgok.

Mi a legmenőbb utazási élményed?

Nem hiszem, hogy van ilyen. Az én koordináta-rendszeremben menőnek számít, ha Szardínián egy elhagyott falucskában a szárd néni kora reggel fogatlanul rám mosolyog, amikor próbálok valamit az ő anyanyelvén elmotyogni.

Én ezekben az apró pillanatokban találom meg a menőséget vagy boldogságot, azt, amiért jó csinálni. A másik fontos szempontom az emberekkel való kapcsolódás, mert az utazás során mély kötődések alakulhatnak ki, amik nem tartanak ugyan örökké, de amíg igen, addig értékesek. Ha mégis valami nagyon menő dolgot kell kiemelni, nos, ez lenne az: néhány évvel ezelőtt öt hétig sátraztam az északi sarkkör fölött Norvégiában úgy, hogy előtte tanítottak meg sátrat felverni. A Lofoten-szigeteken töltöttem ezt az időt, többnyire gyalogszerrel, néha stoppolással és vadkempingezéssel, low budgetben, nagyon egyszerű körülmények között. Ez volt - a természettel egyensúlyban és összhangban - a legnagyobb spirituális utazásom. Rengeteget tanultam magamról és a világról, mondhatni, ez volt a leg-leg-leg, ahol léptem néhány szintet, és megküzdöttem néhány démonnal.

Félelmetes és kudarcos élményekről is mesélnél?

Ezekre nem szeretnék hosszan kitérni. Nyilván értek atrocitások, általában férfiaktól és általában szexuális jellegűek, de semmi komoly bajom nem lett. A félelmekkel kapcsolatban annyit tudok mondani, hogy engem igazából a saját rossz döntéseim ijesztenek meg indulás előtt. Hiába tudom, hogy egy-egy döntés oda visz, ahol éppen lenned kell, mégis van bennem félsz, hogy most rosszul választottam. Úgyhogy ezt még gyakorolnom kell.

Mesélsz a kutyádról, akivel most együtt indultok útnak?

Igen, ő egy mentett keverék kutyus, aki egy éve van velem és nagyon összebarátkoztunk. Nem is volt kérdés, hogy ha elindulok, ő is jön velem. Már tettünk egy-két próbakirándulást, megnéztük, mennyire bírja a hosszabb utazásokat, a kocsiban alvást, a változó körülményeket, de úgy tűnik, legalább annyi kalandvágy van benne, mint bennem. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd.

Galériánkban csodálatos képeket nézegethetsz a világ minden tájáról Melinda fotóin keresztül!