Aztán amikor a szomszédaim közül ment fel valaki a színpadra mesélni, és mi nézők együtt éltük át vele múltjának egy eseményét, a nevetés, a torokban érzett gombóc, az izgalom más dimenziót kapott: itt egymásnak mesélünk, a színészek segítségével. Megnyílunk és megértünk valamit, részvevő tanúivá válunk egymás történeteinek. És amikor felállunk a székről, a többiek már nem annyira távoliak. Közösség lettünk néhány órára.

A színpadon két pár. A fekete trikós alakok közül előbb a bal oldali kettő mozdul. Az elöl álló férfi karjával szárnyakat formálva, boldog mosollyal mondja: „Repülök…” Háta mögött álló társa a nyakába csimpaszkodik és szemét eltakarva nyögi: „Lezuhanok, nem bírok odanézni.” Majd megmerevednek a pózban, és a jobb oldali pár veszi át a szót. Az elöl álló fiatal lány szédülten, elragadtatottan nézi az „alatta” elterülő tájat, a háta mögül viszont kérlelhetetlen hang szólal meg, és közben egy kéz lefelé húzza a derekát: „Nem megy, nem tudok repülni.” A jelenet véget ér, egy fiatalember meghatottan mondja: „Igen, ilyen érzés volt.” Egy gyerekkori álmát mesélte el, majd látta viszont a színpadon két verzióban. A társulat tagjai az „ausztrál páros” nevű technikával mutatták be az emberben egyszerre jelen levő különböző érzéseket.

Maga a valóság
Két színész most láthatatlan telefonon beszélget: „Nem tartunk igényt a munkádra.” „De hát… ugye viccelsz?” „Nem viccelek. Holnap már ne gyere.” A kis színpad szélén ülő lány szeméből lassan kigördül a könny. Ez az ő története, aznap délután bocsátották el. A játékmester a lány melletti székről most arra kéri a színészeket, hogy mutassák meg a jövőt, a továbblépés lehetőségeit. A játszók, akik addig körbeállták, figyelmükkel körülölelték a mesélő lányt, némán sorakoznak, majd egyikük a tenyerét előretartva megszólal: „Jó, ha a sors a tenyerére emel, és egy kérdőjelet ír utánad, mert akkor világos, hogy valamit másképp kell csinálnod.” Társai sorban továbbszövik a gondolatot: „Emlékszem, amikor eljöttem onnan. De rég is volt, azóta mennyi minden történt!” A tenyerét tartó színész és köré fonódó társai mintha jelképes útravalót nyújtanának át a mesélő lánynak, akinek felcsillan a szeme.
A playback – vagyis visszajátszó – színház állandó szereplői a rögtönző színészek, a történéseket irányító játékmester és a nézők közül kikerülő mesélő, akinek a történetét a színpadon előadják. Az est rövid ráhangoló jelenetekkel kezdődik, a nézők elmesélik éppen akkori hangulatukat vagy aznapi élményüket, amit a játszók néhány perces jelenetekben megmutatnak. Ezután a nézők közül jelentkezik valaki, aki mesélni szeretne. A színpadra lép, leül a játékmester mellé, és elmond egy hosszabb történetet, aminek kibontásában a játékmester kérdései segítik. Majd a játékmester ajánlatot tesz a társulatnak, hogy a történet melyik részét, milyen technikával játsszák el. A mesélő kiválasztja az őt és néhány más fontos figurát megszemélyesítő színészeket, és kezdődhet a játék, amelynek szereplői nemcsak személyek, hanem megszemélyesített érzelmek, hangulatok, szimbólumok is lehetnek. Mindebben néhány egyszerű hangszer, pár kendő, kalap, szék segít a színészeknek. A történetet így kívülről és komplex formában újraélő mesélő a játék végén néhány szóban elmondja, hiteles volt-e, milyen érzéseket keltett benne mindaz, amit látott.

Művészet és lélektan
A pszichoterápiában, a pszichodrámában, illetve a modern színházújító elgondolásokban gyökerező műfajt az Egyesült Államokban álmodta meg Jonathan Fox. Magyarországon 1992-ben honosította meg egy pszichológusokból, művészekből álló társulat, a Rögtönzések Színháza. Tagjai közül Kis György Ádám, Bakó Tihamér, Parádi József azóta maguk is külön-külön társulatot alapítottak, és a színészek újabb generációit képezték ki. Jelenleg Budapesten öt nyilvánosan, kétheti-havi rendszerességgel fellépő társulat működik (általános tematikájúak, mint az Áttűnések, a Rögtönzések Színháza a Lakmusz, a Pepita, a Pszínház, valamint az álmokat eljátszó Álomszínház).
A playback színészek a felkészítő műhelymunka során színházi, rögtönzési technikákat sajátítanak el, fejlesztik érzékelőképességüket, empátiájukat, hogy képesek legyenek estéről estére eljátszani az éppen elmesélt történetet, élményt nyújtva, sűrítve, hozzáadva valamit saját magukból is.
„Az ehhez a játékhoz szükséges képességek minden emberben benne vannak, csak nem biztos, hogy tudja mozgósítani őket. Ebben segít a többéves tréning. Meg lehet tanulni »üres edény« állapotba kerülni, amelyben nem a saját napi gondjaink vannak a fejünkben, hanem ugyanúgy játszunk, mint a gyerekek” – mondja Sütöri Ági, aki két társulat (a Pepita és az Áttűnések) tagjaként és az ő ötlete alapján megvalósított kis pinceszínház, az Ötödik Ajtó házigazdájaként a playback mozgalom egyik bennfentese, nem mellesleg fergeteges humorú és döbbenetes sűrítőképességű rögtönző.

Komplex figyelem
Ő is, mint a társulatból szinte mindenki, felnőtt fejjel vált színésszé, amihez sok gátlást kellett legyőznie. „2001-ben egy konferencián kerültem kapcsolatba a playbackkel. A szervezők azzal kezdték, hogy a workshop résztvevői este előadást tartanak. Erre én (pedig gyerekkorom óta bennem volt a vágy, hogy színészkedjem) azt mondtam, »szervusztok, elmegyek«. Ott tartottak, és délre teljesen elmúlt belőlem a gátlás, mert nyilvánvaló lett, hogy ez egy szolgálat, nem érdekes, hogy én milyen látvány leszek a színpadon. Ettől kezdve élveztem, és az esti előadás már tényleg élményt adott a nézőknek is és a játszóknak is.”
Az előadás komplex figyelmet, koncentrációt kíván a résztvevőktől, hiszen nem előre betanult szerepet játszanak el, hanem pontosan a néző történetét adják vissza improvizált formában. „Ügyelünk a többiekre, spontán ötleteinket bátran beletesszük a játékba, s közben mintegy kívülről nézzük, hogy valóban a »megrendelést« hajtjuk-e végre. Összetett feladat, figyelni kell befelé, egymásra, a mesélőre, a közönségre.” Az előadások előtt néhány órával már összegyűlik a társulat, és mozgásos, improvizációs ráhangoló gyakorlatokkal készül az estére.

Kimondani, ami fáj
A playback színház tehát kreatív játék, öröm, színházi alkotás, ugyanakkor célja a gyógyító hatás is, amely abban áll, hogy a sokszor katartikus történet újraátélése során a mesélő és a nézők megértenek, feldolgoznak vagy egyáltalán kimondanak valami nehezet, fájdalmasat. Ehhez a színészeknek rá kell érezniük, hogy mi van a mesélő kimondott szavai mögött, ami akkor sem könnyű feladat, ha a színészek egy része gyakorló pszichoterapeuta. „Ha egy társulat »csak« azt tűzi ki maga elé, hogy pontosan eljátssza a hallottakat, már azzal is sokat segít a mesélőnek, aki így kívülről láthatja saját magát. Bizonyos dolgok – egy kapcsolat, egy érzelem, egy eseménysor – persze letisztulnak és kiemelkednek, mert a történetnek csak egy szeletét játsszuk el: azt, amit a mesélő el tudott mondani, és amit mi meghallottunk, megértettünk belőle. Ehhez bármit hozzátenni csak nagyon óvatosan szabad.”
Mindebben nagyon fontos szerep jut a játékmesternek, akit a képzés során a társulati tagok választanak ki maguk közül. Ő hangolja rá a közönséget a játékra, ő segíti kérdéseivel a mesélőt, igazítja el a játszókat, irányítja a társulat bemelegítő gyakorlatait, majd előadás utáni megbeszélését.
Gyenese Györgyi, az Áttűnések játékmestere öt éven át próbálta a Kék Vonal gyermekeknek szóló telefonos lelkisegély-szolgálatnál az empatikus figyelmet, a pontos, segítő kérdezést. „Ez nagyon nehéz műfaj, az embernek húsz másodperce van, hogy a gyereket megnyerje.” A színházban a legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy hidat alkosson a színészek és a közönség között, továbbá hogy jól kérdezze a mesélőt. „A játékmesternek már a megjelenésével olyan atmoszférát kell teremtenie, hogy a nézők ki merjenek állni a színpadra és mesélni. Én segítem a mesélőt, hogy fontosnak tartsa saját magát és a történetét. Már önmagában
a figyelmes hallgatás olyasvalami, amiben az embereknek ritkán van részük: a playback színház erre is mintát kínál. A kérdések aztán strukturálnak és szelektálnak. Úgy kell feltenni őket, hogy a mesélő képes legyen felidézni, mi is történt pontosan, mit is élt át abban a helyzetben. Hogy képes legyen kívülről látni az adott eseményt, mert akkor meg fogja érteni, hogy mi is a fontos a történetben. És ez sokszor egész más, mint amire kezdetben gondolt.”

Történetek
A nézők közt vannak állandó vendégek, de állandó mesélők is, a történetek közt humoros anekdoták, de katartikus élmények is. „Egy lány elmesélte – mondja Sütöri Ági –, hogy új munkahelyén szerelem szövődött egy fiúval. Úgy cserkészte be, hogy elhívta magához megjavítani a videóját. Fél év múlva beszámolt róla, hogy házasság lett a dologból, majd néhány hónap múlva, hogy várja a kisbabát. Vannak gyönyörű és vannak megrázó történetek. Például egy lány itt jött rá, hogy ő zsidó. Vagy egy fiú elmesélt valamit, amiből kiderült, hogy homoszexuális. Nagyon megtisztelő pillanatok, mikor valaki ránk bíz egy ilyen történetet. Előfordul, hogy valaki készül a mesére, de olyan is van, hogy ott helyben törnek fel egészen mély emlékek. Egyszer egy anya-lánya páros ült a nézőtéren. Az anya 15 év után itt vallotta be, hogy mit követett el a lánya ellen. Az akkor még kicsi lány kedvenc kis állata bebújt a mosógépbe, és az anya véletlenül kimosta. Soha nem merte elmesélni a lányának, csak ott a színházban, egy történet keretében. Mindketten megrendültek, de az anya attól, hogy képes volt elmondani, meg tudott magának bocsátani, a lány pedig, bár nagyon megdöbbent, megértette anyját.”

Ősi közösségi élmény
Modern, mégis ősi forma ez, igazi színház, gyógyító rituálé, közösségi élmény. Az együtt átélt emberi történetek hatására a színészek, a mesélő és a nézők közösséggé válnak néhány órára a kis pincehelyiségben, egymás fájdalmának, örömének tanúiként.
„A playback a legősibb színház – mondja Sütöri Ági. – Gyerekkoromban azt képzeltem, hogy amikor a vadászó ősemberrel valami fontos történt, azt elmesélte, eljátszotta, elmutogatta a többieknek, és ezt a sámán vagy a varázsló rituálisan értelmezte. A miénk tehát egy ősi színházi forma: valaki mesél, a többiek (esetleg vele együtt) eljátsszák. Boldog vagyok, hogy játszóként személyre szabott ajándékot adhatok a mesélőnek, de a nézőnek is, hiszen ott, előtte születik a játék.”
Gyenese Györgyi szerint „a playback nagyon speciális színház. Szórakoztató műfaj, de a szórakoztatás legértékesebb eleme jelenik meg benne: az önmagunkra ismerés katarzisa. Közösségi szertartás, amelyben az egyén története a közösség történetévé válik.”

Szöveg: Barna Györgyi, fotó: red dot, Schmid Zoltán. Ez a cikk a 2009. évi szeptemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.