Az igazi önkéntességről – őszinte beszámoló a Bátor Táborról

Borítókép: Az igazi önkéntességről – őszinte beszámoló a Bátor Táborról
Az Éva szerzőjére hatalmas hatást gyakorolt a tábor: felemelő vallomás következik!

Mindig azt gondoltam az önkéntességről, hogy azok az emberek, akik ilyesmire adják a fejüket, elsősorban magukért csinálják: saját magukat akarják megmenteni, ennek eszköze pedig az, hogy másokon segítenek. Azért gondoltam ezt, mert én is egy voltam közülük. Festettem már önkéntesként iskolafalat, szerveztem rendezvényeket, még Srí Lankán is eltöltöttem pár hónapot. Ezekben a kalandokban az volt a közös, hogy az indikátoruk kivétel nélkül az életemben jelen lévő, megoldandó gond volt, és az önkéntességtől vártam a segítséget vagy legalább egy olyan impulzust, ami segít kibogozni a problémát. Ez semmit nem von le a dolog értékéből, ráadásul a módszer hatékonynak is bizonyult, mert azáltal, hogy valaki másra figyeltem, a fókusz a saját problémámról átkerült a másik problémájára, ez pedig automatikusan hozta magával a megoldást a sajátomra. Szóval abszolút win-win szituáció.


Az elmúlt pár hétben életemben először úgy voltam önkéntes, hogy nem személyes indok vitt erre az útra. Stabilan és kiegyensúlyozottan indultam el a Bátor Táborba, ahová nem egy megoldandó probléma, hanem a kíváncsiság vezetett. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mitől zengenek ódákat erről a táborról, hogyan lehet krónikusan beteg gyerekekkel együttműködni, hogyan lehet egy teljesen új helyen, új emberekkel, új szerepkörben helyt állni, megvisel-e majd az, hogy beteg gyerekekkel kell foglalkozni, működik-e az élményterápia és hasonlók. Nem akartam mást, mint válaszokat ezekre a kérdésekre, de hogy ennél mennyivel többet kaptam, azt nehéz lesz elmondanom, de azért megpróbálom.


Képzeljétek el, hogy van egy világ, ahol szeretet van és állandó nyugalom, ahol mindenki elfogadja a másikat olyannak, amilyen. Ahol nincsenek felvett szerepek, álarcok, ahol mindenki önmagát adja. Ahol szeretettel fordulnak feléd és ahol minden a gyerekekről szól és arról, hogy felejthetetlenné tegyük számukra azt az egy hetet, amit a táborban töltenek. Az önkéntesek pár nappal a gyerekek előtt érkeznek, hogy felkészüljenek a fogadásukra. Napokat töltöttünk azzal, hogy játékokat tanultunk, megismertük a számukra kínált programokat és színes papírokból figurákat vágtunk ki, medvét, erdei gombát, madarat, pillangót. Hirtelen visszacsöppentünk a gyerekkorunkba, ahol minden tarka, a hétköznapi is izgalmas, és nincsenek konvenciók, vagy legalább is másmilyenek, mint a felnőttek világában. Miközben egyik este egy hatalmas rókát rajzoltunk vastag papírra, hogy aztán kivágjuk és kiszínezzük, próbáltam felidézni, hogy mikor csináltam ilyesmit utoljára, de persze nem sikerült. Ez valahol természetes, az emberek felnőtt fejjel – egy-két szakma szerencsés képviselőit leszámítva – nem rajzolnak rókákat. Amikor a színezésre került a sor, egyértelmű volt, hogy vörösre színezzük az állatot, hiszen a róka az vörös. Én ekkor letettem a filcet, mert hirtelen ráébredtem valamire! Arra, hogy milyen unalmas vagyok. Miért kéne a rókának vörösnek lennie? A róka lehet bármilyen színű! Sőt, akár több színű is lehet! Így lett egy kék rókánk és egy nagy felismerésünk: a felnőttekkel az a baj, hogy elfelejtették, milyen volt gyereknek lenni.

[cikk=24415]

Felnőttként szabályok közt élünk, viselkedésünket mindig igazítjuk valakihez; próbálunk megfelelni a családunknak, kedvesünknek, főnökünknek, kollégáinknak. A nagy alkalmazkodásban pedig sokszor elveszítjük azt, ami igazán fontos: önmagunkat és a kreativitásunkat. A kék rókával beléptem abba a mesevilágba, ahonnan most, a tábor végével sem akarok kiszakadni. Ott napokon keresztül játszottunk, énekeltünk, táncoltunk, erdőben bújócskáztunk, tündérjelmezben masíroztunk. A Bátor Tábor arról szól, hogy azok a krónikusan beteg gyerekek, akik sok esetben hónapokat – sőt vannak, akik éveket – töltenek kórházi kezeléssel, megtapasztalhassák, hogy mi mindenre képesek. Nem számít, hogy valaki protézissel él vagy kerekesszékhez van kötve, a tábori önkéntesek – ottani nyelven a cimborák – segítségével ugyanúgy képes táncolni, zenélni, íjászkodni, evezni vagy több méter magas kötélpályán egyensúlyozni, mint ép társai. A gyerekek ezeken a programokon kilépnek a komfortzónájukból, hogy újra felfedezzék azt, amit a betegségük miatt elvesztettek: erejüket, bátorságukat, saját magukba vetett hitüket.

Az agyam egy rejtett zugában végig tudtam, hogy a világ odakint ugyanúgy létezik, mint eddig, de arra is rájöttem, hogy van a földgolyónak egy pontja, ahol a lényeges, valódi dolgok történnek. Kint az emberek rohannak, idegesek, tárgyalnak és dokumentumokat gyártanak, itt bent pedig beteg gyerekek fognak ki hatalmas halakat, másznak magasra és haladják meg önmagukat újra és újra.
És hogy mi a valódi önkéntesség? Az, amikor nem számít, hogy mennyire fáj a fejed, akkor is mosolyogsz arra a gyerekre, aki ott van melletted. Az, amikor tudod, hogy a telefonodon vár egy nagyon fontos üzenet, de csak akkor nézed meg, amikor a gyerekek már lefeküdtek, mert tudod, hogy ha előbb elolvasod, a gondolataid egy része akörül forog majd és ennyivel is kevesebb energia jut rájuk. Az az igazi önkéntesség, amikor nem magadért csinálod, hanem másokért, amikor csak egy célod van: az, hogy másokkal jót tegyél. Ezt pedig csak akkor tudod megtenni, ha te magad jól vagy. Ha van annyi energiád, mosolyod és stabilitásod, hogy másoknak is tudsz adni belőle. Ez persze neked is jó – ha nem lenne az, nem működne.


Sokat gondolkoztam azon, hogy miért volt ez ennyire jó nekem. Arra jutottam, hogy azért, mert a két legmélyebb félelmem – ami megegyezik majd’ minden ember legmélyebb félelmével –, a táborban száz százalékosan eltűnt. Ezek a félelmek a Szeretnek-e engem? és a Hasznos vagyok-e? kérdések mentén szerveződnek. Minden ember arra vágyik, hogy szeressék és elfogadják, és hogy hasson másokra, hogy nyomot hagyjon. A Bátor Tábor olyan közeget teremt, ahol cimborák és gyerekek egyaránt elfogadják egymást olyannak, amilyenek, mindenki szeretettel fordul a másik felé, hiszen ha nem is vagyunk egyformák, a célunk közös. Az pedig, hogy nyomot hagy a tábor a gyerekekben, nem kérdés. És nemcsak arra gondolok, hogy a tábor mögött álló alapítvány folyamatosan utánköveti a gyerekek sorsát és kutatási eredményekkel igazolja, hogy a terápiás rekreáció hosszú távon is kifejti hatását, hanem arra, hogy a cimborákkal való folyamatos interakció, a rengeteg nevetés, jelmez és mondóka ugyanolyan fontosak, mint az, hogy felmegy-e a gyerek a magas kötélpályára vagy sem. Gyerekkorom legemlékezetesebb pillanatai nem feltétlenül azok, amik a legnagyobb eseményekhez kötődnek. Apró, akkor jelentéktelennek tűnő momentumok valamilyen oknál fogva beégnek az ember tudatába és a személyisége részévé válnak. Ez lehet egy mozdulat, egy gesztus, egy könyvélmény, de egy olyan lényegtelennek tűnő dolog is, mint egy kék róka.


A Bátor Tábor számomra csodálatos mesevilág, egy tíz napon át tartó Kosztolányi-vers, és aki egyszer a részese lehet, az soha többé nem akar nélküle élni. És hogy mit viszek haza magammal a táborból? Először is azt, hogy minden lehetséges, csak akarni kell. Másodszor azt, hogy mindig keresni kell azokat a helyzeteket és embereket, amikben és akikkel önmagad tudsz lenni. Ha könnyűnek érzed magad és saját magad adod, akkor tudsz hatást gyakorolni másokra, ennél nagyobb ajándék pedig nem létezik. Harmadszor azt, hogy a komfortzóna jó dolog, de ha kívülről nézel vissza rá, még jobb. Fel kell menni a magasba akkor is, ha félsz, meg kell fogni a másik kezét akkor is, ha sosem bízol, és evezni kell akkor is, ha nincs kezed, mert tudsz és képes vagy rá. Ha pedig egyedül nem megy, akkor mindig lesz ott valaki, aki segít, mert az emberek alapvetően jók, csak lehetőséget kell nekik adni, hogy ezt megmutassák.

[cikk=33457]