Amikor a sofőr, akit borsos áron delegált az ügynökség, kitett Manhattanben a 34. utca és a Lexington sugárút sarkán, gyors egymásutánban négyszer is sokkot kaptam. Először, amikor rájöttem, hogy az 1B-vel jelzett lakás – mily meglepő – egy végeláthatatlanul magas felhőkarcoló első emeletén van. Biztos voltam benne, hogy a felettünk tornyosuló szintek napokon belül megadják magukat és padlószőnyeggé lapítanak. (Régi fóbiám ez a magas házakkal kapcsolatban.) Másodszor, amikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a lakás egyetlen hálószobája a három otromba emeletes ággyal és a földön heverő matraccal inkább hasonlít egy háborús menekülttábor túlzsúfolt gyerekmegőrzőjéhez (ha van ilyen egyáltalán), mintsem egy glamúros modelltanyához. Harmadszor, amikor – gyorsan összevetve a rám meredő szőke babaarcok és a fekvőhelyek számát (hét-hét) – belém vágott a felismerés, hogy nekem itt nemhogy ágy, de még matrac se jut. Negyedszer pedig, amikor kiderült, hogy mind a hét újdonsült lakótársam a volt Szovjetunió területéről érkezett. „You sleep on the couch” – mutatott ellentmondást nem tűrő hangon a nappaliban levő, kétes tisztaságú kanapéra a Rangidős, az egyetlen, aki tudott valamicskét angolul, és aki már majdnem betöltötte a 18-at. Ezzel véget is ért köztünk a kommunikáció...

Emelem poharam
Napokig csak némán méregettük egymást. Esténként magányommal és feltörekvő könnyeimmel küszködve a kanapéról hallgattam az ebédlőből kiszűrődő zsivajt, nevetést, mulatozást, és átkoztam a sorsot, amiért én már kimaradtam az orosz nyelv rejtelmeiből, holott biztosan több hasznát venném, mint a szüleim valaha vették.

Harmadik vagy negyedik este aztán váratlanul megjelent anappali ajtajában a Rangidős: „Vodka, kell?” – és hogy még egyértelműbbé tegye a kérdést, megrázta a kezében levő, méretes üveget. Azt hiszem, ha Mr. Depptől kaptam volna meghívót saját lakatlan szigetére, annak sem örültem volna annyira, mint ennek a szűkszavú invitálásnak közös ebédlőnkbe, holott a vodkának a szagát sem bírom. De akkor és ott töményundorom a társaság utáni vágyakozásomhoz viszonyítva alulmaradt, és hezitálás nélkül megragadtam a poharat. Amikor harmadszor is elhangzott a „nazdarovje!” felkiáltás, és én még mindig álltam a lábamon, láttam, hogy végre, végre megtörik a jég! Onnantól kezdve sínen voltunk...

Mint a borsó meg a héja
Ha beszélni nem is, de káromkodni hamarosan már folyékonyan tudtam oroszul, kívülről fújtam sok-sok gyereknóta szövegét (az egyik, ha jól emlékszem, a nyulacskáról és az ő nagy titkáról szólt, a titokra sosem derült fény), és a Braty Dva című film betétdalait (a CD-t most is megvan – megkaptam ajándékba). A hozott vodka szerencsére elfogyott, és Amerikában tényleg nem szolgálnak ki kiskorúakat szeszes itallal, így az esti traccspartikhoz maradt a lájt kóla kísérőnek. Egy-két hét után a lányok már egyre jobban beszéltek angolul, és kézzel-lábbal mindenki elmesélte az életét. Mindent tudtunk egymásról, még a legeslegféltettebb titkokat is. Ha valamit nem értettünk, a Rangidős fordított. És mindent együtt csináltunk: együtt néztük meg a Szabadság-szobrot, a gödröt a World Trade Center helyén, együtt másztuk meg az Empire State Buildinget (én nem akartam, amint már mondtam, rettegek a magas házaktól, de nem volt kipofázás a sorból), együtt vertük el pillanatok alatt a keservesen összekuporgatott zsebpénzünket a hétvégi bolhapiacokon, és együtt mentünk a válogatásokra, ahol magunk között jólesően pusmogva szidtuk a konkurens ügynökségek nálunk sokkal rondább és sokkal kövérebb modelljeit.
Örültünk egymás sikereinek, és versengve hangoztattuk, hogy csak az ügynökség tehet róla, ha nem lesz mindnyájunkból szupermodell. Még a fogyókúrákat is együtt nyomtuk végig... Ha egyikünket diétára fogták (ami nem csoda, Amerikában még a levegő is hizlal), mindnyájan brokkoli- és tonhalkonzervkoszton éltünk, és árgus szemekkel vigyáztuk a fő szenvedő alany minden mozdulatát. Kellett is, mivel volt köztünk olyan elvetemült, aki tusfürdős palackba rejtette aMars szeletet (nem én voltam, becsszó). De hiába a csel, ott is megtaláltuk és azonnal elkoboztuk, hisz aki nem elég vékony, azt az ügynökség könyörtelenül hazaküldi, és mi lesz akkor a mi kis csapatunkkal?!

Persze aztán a csapatnak így is, úgy is vége lett: lejártak a vízumok. Szétszéledtünk, ki haza, ki pedig másik országba, városba, másik modellszállásra. Egyik lánnyal évekig párhuzamosan futott a karrierünk, mindig ugyanakkor voltunk ugyanazon a helyen, és ímmel-ámmal ugyan, de még most is tartjuk akapcsolatot. Van közülük olyan, akit néhány éve egy londoni gyorsétterem kiszolgálópultja mögött láttam viszont, és van, akit a múlt héten – egy híres divatmagazin címlapján. És van, akiről soha többet sehol, senkitől nem hallottam semmit.