Feszít egy életen át megküzdeni az ősök zsenialitásával. - interjú Karinthy Verával
A közelmúltban Svájcban, előtte Stocholmban adtátok elő Bornai Tiborral, Dránival közös Az öt Karinthy és én című műsorotokat. Milyen volt a fogadtatás?
Vastapssal ünnepeltek. Svájcban 50 éve kint élő magyar emberek is voltak, kicsit visszahoztuk nekik az otthon érzését. És azt vettük észre, hogy minden generációnak tetszik a műsorunk. Odajött például egy fiatal lány a legutóbb és azt mondta, hogy az est volt messze a legjobb dolog, ami mostanában történt vele.
Mióta dolgoztok együtt Dránival?
Öt éve. Dráni írt Karinthy Frigyeshez egy verset, amelyet elküldött az apukámnak és nekem is. Tulajdonképpen ezért van az estünk, mert válaszoltam neki. Nagyon tetszett az a vers.
Egészen különösen indult a közös pályátok…
Igen! Annál is inkább, mert tele voltam gátlással. Huszonévesen énekeltem, készült is egy saját lemezem, amin olyan művészekkel dolgozhattam, mint Tony Lakatos és Szakcsi Lakatos Béla. De ott volt bennem az erős gát, azt éreztem, imádok énekelni, csak fellépni ne kelljen soha. Azt mondtam magamnak: hát Vera, ha nem vagy képes kiállni és énekelni, akkor nem vagy való erre a pályára. Ez nagyon fájdalmas volt számomra. Tanár lettem és szeretek is mind a mai napig tanítani. Apukám mindig elmondta a riportokban, mennyire boldog, hogy a civil pályát választottam. Ez jó is volt így egy darabig…
A mindenki által ismert író, költő, műfordító Karinthy Frigyesnek két fia született, Gábor és Ferenc. A Kossuth-díjas magyar író, drámaíró, dramaturg Karinthy Ferencnek egy leszármazottja volt Karinthy Márton. Márton Kossuth-díjas magyar színigazgató, színházrendező, író, a Karinthy Színház alapító igazgatója volt. Lánya Vera, akivel ebben az interjúban beszélgetünk.
Milyen súlya lehet ennyi neves férfi ősnek?
Ezen még sosem gondolkoztam. Nő vagyok, és én ezt élem meg minden nap, nem tudom, milyen lenne másként. Ami viszont feszít egy életen át: megküzdeni az ősök zsenialitásával.
Élnek még Karinthyk a nagyvilágban?
Igen. Frigyes két testvére is kivándorolt külföldre. József Franciaországba, Gizella pedig Norvégiába, ott élnek a leszármazottaik.
És itthon már csak Te maradtál?
Már csak én maradtam egyenes ágon itthon, és a lányaim, de ők még túl fiatalok. Érzem is ennek a súlyát, a kimondatlan elvárásokat, az ellenérzést. Azt mondják, könnyű nekem, mert a nevem hallatán megnyílnak előttem az ajtók. Talán ez így is van, de aztán többszörösen kell bizonyítanom, mint másnak, mert az őseimhez mérnek, ahhoz, amit ők letettek az asztalra.
Te is hozzájuk méred önmagadat?
Aztán apukámnak még nehezebb dolga volt, ő már a Frigyes unokája és a Ferenc fia volt. Nagy volt rajta a nyomás, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a színház felé fordult. Ő lett a színházcsináló Karinthy. Milyen érdekes az is, hogy sem apukám, sem a nagypapám nem adta ki a könyvét addig, amíg élt a saját édesapja. És én sem. A verseskötetem édesapám halála után állt össze és jelent meg.
A haiku a Te versformád?
Nagyon közel áll hozzám a haiku. Van egy haiku estünk is Dránival, mert ő is ír ebben a formában. Vihar Judit, a Magyar Haiku Társaság elnöke idén is meghívott minket a rendezvényükre, ahol előadhattuk ezt a produkciónkat. Mindkettőnk haikui között Dráni saját szerzeményei csendültek fel a 10. Magyar Haikunapon. Egészen különleges élmény volt.
A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája, amely Macuo Basó által a 17. században jelent meg Japánban. Ez a fajta költészeti forma nem csupán a japán irodalomban, hanem a 20. század elejétől a világirodalomban is nagy népszerűségnek örvend.
A Karinthy-est felépítése is saját forgatókönyv alapján készült?
Jórészt Dráni ötletei valósultak meg benne. A dalokat is mind ő írta. Az egyik alkalom végén megkérdezték tőlünk, hogy hol lehet hallani még ezeket a szép Karády dalokat. Dráni erre nagyon büszke, a munkája elismerésének tekinti ezt a gondolatot. Valahogy így állt össze az ő alkotótehetsége az én alt énekhangommal.
Számomra az jön át a beszélgetésünkből, hogy most a helyeden vagy. Te is így érzed?
Azt hiszem, így van. És a saját utamon túl nagy öröm számomra az is, hogy a lányaim is fogékonyak a művészetek iránt. Imádják a szóvicceket, a nyelvi humort, szóval már most látni, hogy viszik tovább a karinthyskodást. Imádnak rajzolni, festeni. Olyannyira elhivatottak, hogy mesenézés közben képesek megállítani a filmet, ha megtetszik nekik egy jelenet, és azt aztán le is rajzolják papírra. A tizenegy éves Jankám emellett tudós szeretne lenni. A lelki alkata abszolút ilyen, visszahúzódóbb, megfontoltabb. Ő majd a háttérből fog nagyot alkotni. Julcsi kilenc éves, nagyon szeret szerepelni, az előadóművészet közel áll hozzá. Már írt is egy saját dalt. Ami közös mindkét lányban, az az elképesztő grafikai készség. Amikor ez kiderült, elgondolkodtam, hogy vajon honnan hozhatták. Tőlem biztosan nem, jó, ha óvodás szinten rajzolok. Később eszembe jutott, hogy Frigyesnek, a dédapámnak volt egy Elza nevű testvére, aki festő volt. Nagy tehetség volt, de sajnos korán meghalt. Talán tőle.
A szerzőről
Azt vallom, hogy minden pillanata és megnyilvánulása értékes az életnek. Meg azt is, hogy nehéz helyzetekben is meg lehet találni a fogódzókat, amelyek kisegítenek a gödör aljáról. Ilyen fogódzó lehet egy baráti beszélgetés, egy kellemes zene vagy éppen egy igazi, tartalmas szöveg elolvasása. Olyané, amely érzelmeket vált ki belőlünk, ami megérinti a bensőnket.
Az emberi dolgok érdekelnek. Legyenek nagyok vagy egészen aprók.
Ha Téged is, kövesd az oldalamat ITT!
Vagy írj nekem IDE!