Egy mondattal megölelni, avagy kommunikáció konfliktusok nélkül

Borítókép: Egy mondattal megölelni, avagy kommunikáció konfliktusok nélkül Forrás: Europress
– Nem megyek haza! – rikoltja már messziről Bence, amint belépünk a középső csoportosok termébe. Nocsak! Nem ilyen fogadtatásra számítottam. Barátom viszont, három felnőtt gyerek viharvert apukája, meg sem rezzen.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

– Á, várat építetek! – bólint elismerőleg. Odalépkedünk, leguggol, és szakértően szemügyre veszi az építményt. – Ez aztán igen! Hol a kapu? – Bence megmutatja a kaput.

A barátom megsimogatja csemetéje kobakját. – Szeretnéd befejezni ezt a szép várat, ugye? – mondja együtt érzőn. – Milyen magas tornya van! Még a kezedben lévő három kockát ráteheted, aztán indulunk, mert vacsorát kell főznöm. Ha akarsz, otthon is építhettek egyet Peti bácsival, aki nagyon ért a várakhoz. És képzeld, huhogni is tud, mint a galamb!

A rám lövellt pillantásra engedelmesen összegöngyölítem a nyelvemet és megszólaltatom a balkáni gerlét. – Hü-hű-hűű! Hü-hű-hűű! – Bencécske nagy szemeket mereszt, aztán elvigyorodik és ahogy felállunk, jön velünk.

A hétköznapi életben gyakran másokkal szemben is érvényesíteni akarjuk az akaratunkat. Figyelmen kívül hagyva, hogy a másik ember miben van, arra összpontosítunk, hogy meggyőzzük őt az igazunkról. Ha ő is így viselkedik, kész az ellentét. Mehetünk szülői tanácsadásra, párterápiára vagy konfliktuskezelő tanfolyamra.

Noha ezek hasznosak lehetnek, érdemes abba is belegondolni, hogy konfliktust mennyivel könnyebb megelőzni, mint eloszlatni. Ennek az egyik legegyszerűbb módja pedig az, hogy szembeállás helyett azonnal a másik mellé állunk. Például egy kijelentéssel, amelyben elfogadjuk a szándékát, az érzéseit. „Látom, hogy szeretnél még maradni.” Nem kell egyetértenünk vele; csupán elismerjük, hogy miben van éppen. Nyilván szeretné befejezni a várépítést! Amikor ennek hangot adunk, mintegy jogossá tesszük az érzéseit. Miután már nem kell megharcolnia az igazáért, könnyebben elfogad más lehetőségeket, különösen, ha ezeket vonzóvá tesszük.

Embertársaink elfogadása, más szóval a tolerancia, nem azt jelenti, hogy feladjuk a saját értékeinket. Valószínűleg hasznosabb, ha nem a négyéves gyerek dönt az indulás időpontjáról, sőt, még arról sem, hogy mennyi csokit töm magába egyszerre. Ettől még elismerhetjük az érzéseit. „Legszívesebben az egészet bekapnád, ugye? Tessék, még ezt a fél kockát megeheted, a többit eltesszük máskorra.”

A gyerekek indítékait általában könnyebben elfogadjuk, hiszen ártatlanok, és különben is olyan aranyosak. A dzsipesnél, aki sunyin be akar surranni a leendő parkolóhelyünkre, ez már nem mindig megy olyan egyszerűen. Pedig a toleráns hozzáállás a felnőtteknél is gyakran beválik. Még ellentétes érdekeknél is kezdhetjük azzal a mondókánkat, hogy elismerjük a másik szándékát. „Látom, uram, az ön szeme is megakadt ezen a jó kis parkolóhelyen. Ami azt illeti, én már két perce várom, hogy felszabaduljon, és beállhassak ide…” Ettől a két mondattól szinte egy táborba kerülünk, és miután elhangzott, kisebb lesz az esélye annak, hogy a napszemüveges egyén ránk fittyet hányva bezúgjon a megüresedő helyre.

Az elfogadó kifejezések egyik fajtája egyszerűen nyugtázza a másik állapotát. „Látom, siet.” „Bizonyára nem örül az új jogszabálynak, hiszen lassítja az ügymenetet.” „Hú, de mérges vagy!”

„Látom, uram, az ön szeme is megakadt ezen a jó kis parkolóhelyen. Ami azt illeti, én már két perce várom, hogy felszabaduljon, és beállhassak ide…” Ettől a két mondattól szinte egy táborba kerülünk, és miután elhangzott, kisebb lesz az esélye annak, hogy a napszemüveges egyén ránk fittyet hányva bezúgjon a megüresedő helyre.

Egy másik lehetőség felidézni, hogy mi is voltunk már ilyen helyzetben, vagy bevallani, hogy az ő helyében hasonlóan éreznénk: „Az az igazság, hogy én sem itt akarnám eltölteni az életemet.” „Tudja, mi sem örülünk ennek az új jogszabálynak, lassítja az ügyintézést. És gondolja el, magának ez az egy ügye van, nekem meg százharminckettő.”
„A te helyedben én is mérges lennék.”

Vagy alátámaszthatjuk az illető érzését egy példával is. Nyugtázzuk, hogy más is jár vele egy cipőben: „Igen, itt mindenki siet.”
„A kollégám a haját tépte ettől a jogszabálytól.” „Tegnap itt járt Jenő, még nálad is mérgesebb volt.”

Ez utóbbival akár a bírálat méregfogát is kihúzhatjuk. Tegyük fel, hogy színházba készülünk, és a párunk már tűkön ül. Vajon melyik választ könnyebb elfogadnia:

1)

– Olyan lassú vagy, mint a csiga! – mondja a szeretett hitves.

– Nem is vagyok lassú! – csattanok fel. – Te kapkodsz állandóan, mint egy idegbeteg!

2)

– Olyan lassú vagy, mint a csiga!

– A szüleim is ezt mondták mindig – bólogatok. – Aztán rájöttek, hogy az utolsó pillanatra mindig elkészülök.

Ugye jólesik, ha elismerik az érzéseinket? Másnak szintúgy, és amikor ezzel indítunk, küzdőtér helyett lehetségessé válik az együttműködés.

Persze a kommunikáció összetett dolog, számos tényező játszik benne szerepet.
A másik szándékát, érzését elismerő mondatoktól sem fog minden helyzet egy csapásra megoldódni. Éppen ezért érdemes minél gyakrabban bevetni és így egyre jobban finomítani őket.