Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg.

Azt mondják, a Down-szindrómás emberek nyitottak és barátkozósak: én is az vagyok. Nagyon tudunk küzdeni a céljainkért. Nekem álmom volt, hogy felszolgáló lehessek, és tessék, megvalósult. A kedvenc dolgom az életben, hogy bejöhetek dolgozni a Nem Adom Fel kávézóba. Csak akkor vagyok dühös, ha felbosszantanak, de akkor nagyon. Azt nehezen tudom kezelni.

Hogy milyenek velem az emberek? Hát, tudnám sorolni! Vannak olyanok, akikkel nagyon nem szeretnék összebarátkozni. Előfordult már, hogy az ismerősöm a lelkembe taposott. De van, aki kedves.
A villamoson szokott lenni egy kéregető ember. A múltkor a vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Téged ismerünk, ugye tudod, hogy nem bántunk?”
Könnyebb lenne minden Down-szindrómás ember élete, ha találna munkát. És azt is javasolnám mindenkinek, hogy tornázzon. Én járok egy helyre, ahol csak csajok vannak, és hamarosan meglesz az ötszázadik edzésem. Van egy hobbim is: dzsembén játszom (afrikai ütős hangszer – a szerk.).