A mai Szlovákia területe csak az elmúlt pár évtizedben is több államhatalom részét is képezte, és a neve is folyton változott. Emlékszem rá, hogy volt Csehszlovák Szocialista Köztársaság, aztán Csehszlovák Szövetségi (Föderatív) Köztársaság lett, majd Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság, végül pedig Szlovák Köztársaság. Mindig gondban voltam, amikor hivatalos iratot kellett kitöltenem, hogy éppen melyik államalakulatban élek. Ha azt kérdezik, hol születtem, Csehszlovákiát felelek, ha az állampolgárságomra kérdeznek rá, akkor szlovákot mondok, ha pedig a nemzetiségemre, akkor magyar a válasz.

Örsből Fero
Sokáig nem tudatosítottam, hogy kisebbségben élek. A testvéreimmel, a szüleimmel, a nagyszüleimmel és a szomszédokkal, továbbá az utcán, az üzletekben és az orvosnál is magyarul beszéltem, mivel egy magyar kis faluban nőttem fel.
Gyerekként éltem meg a kétnyelvű környezetet, és keveset fogtam fel róla. A kétnyelvű bizonyítványok, a településnevek kétnyelvű megnevezése körüli viták csak közvetve érintettek. Édesapám viszont, aki iskolaigazgató volt, megérezte a Mečiar korszak elnyomó politikáját, a rendszeres ellenőrzéseket, a folyamatos küzdelmet anyanyelvünk használatáért.
Amikor beköltöztünk a városba, már előfordult, ha orvoshoz, üzletbe, hivatalba mentem, hogy előre meg kellett gondolnom, sőt, néha kiszótáraznom, hogy mit hogyan fogalmazzak meg. Ha a gyomorsavammal volt baj, megnéztem a kapcsolódó szókincset, hogy helyesen tudjak válaszolni a feltett kérdésekre, például hogy szúró vagy égető fájdalmat érzek-e, és ha hitelesítést kértem, felírtam az előre gyártott mondatokat egy cetlire.
De a hétköznapokban is előfordultak olyan esetek, hogy a magyar nevet célszerű volt szlávval helyettesíteni. Örs öcsém például a lakótelepi focizáskor Fero lett. Egyszer csöngettek az ajtón, és Ferót keresték. Itt nem lakik Fero, mondtam, de már viharzott is elő a szobából öcsém, és rohant le a futballpályára.
Mivel szülővárosom lakosságának mintegy negyven százaléka magyar anyanyelvű, további negyven szintén pedig csak hivatalos dokumentumokon szlovák és magyarul folyékonyan beszél, a szlovák barátnőimmel is magyarul beszélgettem. Így a szlovák nyelv az iskolai nyelvem maradt, és ha szlovák anyanyelvű emberrel kerültem kapcsolatba, mindig óvatosan beszéltem, jól átgondoltam, mit hogyan ragozok, de sosem szólták meg vagy javították ki apróbb hibáimat vagy kiejtésemet, nem volt gond abból, hogy magyar vagyok.
Sok barátnőmnek magyar szülei voltak, őket viszont szlovák iskolába járatták, hogy jobban érvényesüljenek Szlovákiában. De otthon magyarul beszélgettek, mert a szlovák nyelvet nem ismerték olyan alaposan, mint az anyanyelvüket.
A szlovák nyelv tanulása kezdetben nyűg volt, hiszen több óránk volt, mint szlovák társainknak, de ma nagy hasznát veszem. Egyrészt értek más szláv nyelveket is, másrészt a nyelvi felvértezettség juttatott oda, hogy fejlődjön a nyelvérzékem, könnyebben sajátítsak el újabb nyelveket, és a nyelvekkel boldoguljak: szak- és szépirodalmi szövegeket fordítok, és fordítástudományból írom a disszertációmat.
A szlovák nemzeti öntudattal nem kerültem testközelbe, bár „Maďari za Dunaj” (Magyarok a Duna mögé) falfirkákat láttam az iskolából hazafelé jövet. A közös gimnáziumi épületben szlovák és magyar osztályok működtek, közös szlováktanárunk volt, de a szlovákon kívül minden tantárgyat magyarul tanultunk. A magyar és a szlovák kötelező órák mellett egy világnyelvet választhattunk, míg szlovák társaink két világnyelvet tanulhattak. Ezt irigyeltem tőlük.
Megértem, hogy a szlovákok saját nemzetállamra vágytak, hiszen mindig egy nagyobb államalakulat részét képezték. Ki akarták önállóan, függetlenül is próbálni életképességüket, mint egy kiskamasz. Bizonyítani akartak. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején a cseh ipar adta a monarchia húzómotorját, a szlovák területek meg főleg hegyi legelők voltak. A szlovákok kisebbségnek, másodrangúnak érezték magukat Csehszlovákiában is, ezért küzdöttek a saját nemzetállam megteremtéséért.
A szlovák nyelv is csak a 19. században alakult ki hivatalosan, addig a cseh nyelvet használták, melynek a szlovák csupán egyik nyelvjárása volt. A közép-szlovákiai nyelvjárást alapul véve teremtették meg az egységes szlovák irodalmi nyelvet.

Pozsony változó arca
A fiatal főváros változása szembetűnő. Emlékszem a kopott, elhanyagolt, szürke arcára, mára pedig gombamód szaporodnak a vendéglők, a kávézók és a cukrászdák, az épületek homlokzatát felújítják, és felkapott, látogatott, mozgalmas turistaváros lett. Egy apró, Szlovákiában egyedülálló Dinopark is létesült az Állatkertben, ahol életnagyságú dinoszauruszok ijesztgetik a látogatókat. Többcsillagos hoteleket találunk a Duna-parton a gyalogos övezetben, séta közben német, angol beszédfoszlányok ütik meg a fülünket, hiszen Nyugat-Európa agyonlátogatott helyszínei után a nyugatiak szívesen fedezik fel a „Keletet”. A város magyar vonatkozásoktól is hemzseg: a Szent Márton Székesegyházban koronázták a magyar királyokat. Itt létesült a Mátyás király alapította Academia Istropolitana, ma a helyén művészeti iskola van. Városszerte modern, kukkolókat és csatornatöltelékeket megformázó szobrokat helyeztek el. És lehet kávézni egyet a híres híd, a Nový Most ufót formázó kávézójában, ami, akár a Pozsonyi Vár, Pozsony szimbólumává vált.
Szlovákia fő vonzereje a természet. A Tátra hófedte hegyeit 2004-ben ugyan megtépázta a vihar, de a szállodák és sífelvonók újra teljes gőzzel működnek. Továbbá lenyűgözők a közép-szlovákiai, csöppnyi szepességi városok, amiket egykor német ajkú szász lakosság lakott. Lőcse vagy Késmárk igazi drágakövek, és akkor még nem beszéltünk Szepesszombat kettős zsindelyfedelű házairól.
Bevallom, gyerekkoromban sosem ettem juhtúrós galuskát, sem egyéb jellegzetes szlovák ételt. Rá is fáztam, amikor először sztrapacskát rendeltem. Magyarországon juhtúrós galuskát kaptam „helyette”, Pozsonyban viszont káposztás galuskát. A sztrapacska ugyanis káposztás galuskát jelent, csak Magyarországon jelentésátvitel történt, és a juhtúrós galuskát sztrapacskának nevezik. Szlovákiában viszont bryndzové haluškyt kell kérnünk, akkor kapjuk a finom tejföllel leöntött, sült szalonnával ízesített galuskát, amihez általában zakysankát, azaz savanyított tejfölt, kefirféleséget illik inni.

Szlovák csoda?
Mindig meglepődöm, amikor Szlovákia gazdasági robbanásáról beszélnek, mert a rokonság elbeszéléseiből azt szűrtem le, hogy Szlovákiában alig dolgozik valaki, és aki teheti, külföldön keres boldogulást. A közép-szlovákiai falvakban ismerőseim elmondása szerint üresen tátongnak a házak, a fiatalok Ausztriában, Németországban, Angliában és Írországban dolgoznak. A határközeli falvakban egy háztartásból ketten is magyarországi autó- és mobilgyárakban vállalnak munkát. A Pozsony környéki településekről Bécsbe mennek gyerekfelügyelőnek és idősgondozónak. Esztergomban és Komáromban „határjáró” buszokkal találkozom, amik csak a szlovákiai falu és a magyarországi cég között közlekednek. Szlovákiának az egyik szerencséje az, hogy állampolgárai a bevételüket hazahozzák, és otthon költik el. Másik szerencséje a külföldi befektetőknek kedvező adórendszere és kis számú lakossága. Elég egyetlen autógyár, máris megérződik a gazdaságán.
Az euró bevezetésétől a nagymamáim féltek leginkább. Mivel nem ismerik az érméket, attól tartanak, hogy a furfangosabb pénztárosok rosszul adnak nekik vissza, és aztán hiába sopánkodnak. Az euró viszont stabilizálta az ország gazdasági helyzetét és Szlovákia ezáltal is közelebb került Európához. Nemcsak a külföldön munkát vállaló lakosaival.