Hogy kerül egy angol nő a káptalantóti piacra?
Itt van házunk a második faluban, Szentbékkállán. Tíz éve voltunk egy magyar körutazáson, akkor döntöttük el, hogy veszünk valahol egy házat. Eger környéke nagyon tetszett, de nem találtunk ott semmit, és valahogy idekeveredtünk a Balaton-felvidékre. Három éve Tapolcára menet kocsival elhajtottunk a piac mellett. Megláttam az asztalokat és megkérdeztem a szervezőt, jöhetek-e. Jöhettem. Véletlenül találtuk meg a piacot, mint ahogy véletlenül találtuk meg a házat is a faluban. Már ha léteznek véletlenek.

A férj hatása
A magyar férj is egy ilyen véletlennek köszönhető? Sándort a szüleim mutatták be nekem egy grillpartin még 1986-ban. Igazából a partit a születésnapomra szervezték, talán hogy feldobjanak egy kicsit. Éppen túl voltam a váláson, a két gyerek a szüleimnél nyaralt, én meg mentem látogatóba. Sándor magyar disszidens volt, a szomszédban lakott, és sokszor megszerelte apám kocsiját. Tudták róla, hogy rendes ember és egyedül él, hát áthívták a bulira. Bejött az ajtón, öltönyben volt és nyakkendőben, kezében egy csokor virágot és egy születésnapi üdvözlőkártyát szorongatott. Annyira aranyos volt! Amikor megismertem, azt gondoltam róla, hogy tipikus magyar – persze akkor még egyáltalán nem láttam másik magyart. Azt hittem, a származása miatt olyan vehemens! Tizenhét éve vagyunk házasok, de még mindig jókat harcolunk, köztünk soha nem dől el, ki a főnök.

Szerintem nyerésre állsz, legalábbis ha a házban látható gyűjteményeidet nézzük. Nem tudom, melyik férfi nézné tétlenül, hogy porcelánnyuszikkal telik meg a családi vitrin. Aztán meg ott van a közel negyven darab mókusszobor. Angliában is tele van az otthonotok tárgyakkal?
Hát az ebédlőnkbe elég nehéz bejutni. De muszáj gyűjteni valamit. Most éppen porcelánaktokat keresgélek, van már vagy húsz. Nem ragaszkodom szentimentálisan a tárgyakhoz, ha megunom, egyszerűen eladom őket és kitalálok valami újat. Bármit eladok, kivéve a jegygyűrűmet, legalábbis amíg férjnél vagyok.

És a nagymama öröksége
A gyűjtés nálatok családi hagyomány?
Apám és nagyanyám is régiségkereskedő volt. Én szinte ott nőttem fel a nagymamám régiségboltjában Chelsea-ben. Máig emlékszem az üzlet különös illatára, tele volt régi, értékes tárgyakkal, kislányként antik ezüst bababútorokkal játszottam. Az a hatalmas, kétszintes üzlet volt az én játszóterem: kész csoda, de valahogy soha nem törtem el semmit. Piacozni később apámmal kezdtem: antik tárgyakat, konyhai eszközöket árultunk, nagyon élveztem. Aztán jöttek az ékszerek, azt minden nő szereti, nem igaz?

Mégis az év legnagyobb részét nem a piacon, hanem a katedrán töltöd.
Pedig soha nem akartam tanár lenni. Furcsa, nem? Azt persze tudom, hogy jól csinálom, és élvezem is az iskolai környezetet, bár néha nehéz úgy dolgozni, hogy a diákokkal személyes legyen a viszonyom, mégis objektív maradjak. Egészségügyi és szociális ellátást oktatok tizenéveseknek. Sokszor nemcsak tanár vagyok, hanem pszichológus is. Ez a tantárgy ugyanis komoly csapatmunkát kíván, nagyon sokat beszélgetünk, a gyerekek az órákra is behozzák a személyes problémáikat, másképp ez nem megy. Huszonnégy éve tanítok, most egy kicsit úgy érzem, elég is volt belőle. Jövőre már nyugdíjba mehetek, alig várom, szerintem kiérdemeltem a szabadságot, nem?

Biztosan. És mit csinálsz majd, ha nem tanítasz?
Tele vagyok tervekkel! Először is szeretnék megtanulni magyarul. Aztán festeni akarok, minél többet. Spirituális képeket festek, főleg arcokat, sokszor az arcokhoz üzenetek is tartoznak. Van egy füzetem, teleírtam azokkal a gondolatokkal, amiket a megrajzolt emberektől kapok. Csak itt tudok festeni, Angliában soha nincs rá időm. Ez biztos nem véletlen, ugye? Ha minden jól megy, akkor szeretnék ideköltözni Szentbékkállára, piacozni tovább, és talán nyitok egy boltot itt a ház előterében, hogy ne csak vasárnap lehessen vásárolni nálam. És persze keresgélem a csodás magyar porcelánokat, mert abból sosem elég. A férjemnek, Sándornak most például németjuhászkutya-figurákat gyűjtök, mert nagyon szereti ezt a fajtát.

Szerző: Fülöp Virág, Fotó: Batár Zsolt, KÖSZÖNJÜK Harmathy Ildikó segítségét!
Ez a cikk Angolosan érkezett címmel az Éva magazin 2010. évi júliusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.