A két szfinx majd százharminc esztendeje figyeli a terézvárosi eseményeket. carrarai márványból vájt fülükkel a legkisebb rezdülést is meghallják. Imádják a dalszínházból kiszűrődő operazenét, de igazi örömöt abban lelnek, amikor a környék hangszeres műhelyeiből elcsípnek egy-egy kopottas hangsort. az Opera mögötti utcák ugyanis a muzsikusok, az ódon zeneszerszámok és a hangszerkészítő mesterek tanyái.

Cseke László műhelye ez utóbbiak közé tartozik. Első látásra különös, hogy a politúrozásra váró pianínók, a húrjuk vesztett cimbalmok és a kalapácspótlásra áhítozó zongorák hogyan jutnak le a szűk és kanyargós lépcsőkön a föld alatti szereldébe – és újjászületésük után újra vissza a napvilágra –, de a műhelytitkok azért vannak, hogy a varázslat megmaradjon.
Az érdi Cseke család feje szigorú nézeteket vallott. Fiát abban az időben íratta zeneiskolába, amikor más szokások jöttek divatba. Az édesapa két telek árát adta egy fatőkés, felújított Luner zongoráért, hogy a nyolcéves Laci komolyan vegye a tanulást. A fiúcskának tetszett a hangszer, de amikor a barátai focizni hívták és ő nem mehetett, kezdett elege lenni a muzsikuspályából. Apja azonban nem engedett és azt mondta, hátára köti a zongorát, ha megpróbálja abbahagyni. (Ki tudja, lehet, hogy a mester a többmázsás hangszereket ma is ezzel a módszerrel viszi le a műhelybe?)
László kezdettől fogva szerette a zenét. Azt mondja, hogy a sors a szorgalmából és a tehetségéből is lecsípett egy darabot, emiatt nem lett hivatásos muzsikus. Kamaszként szinte lázadásból csatlakozott a gimnázium együtteséhez. Könnyűzenei összhangzattant tanult és betéve tudta a legnépszerűbb slágereket.
Minden álma egy Vermona orgona és egy Regent erősítő volt, több nyáron át segédmunkásként dolgozott értük a Tejipari Vállalatnál. Amikor a fizetéséből apránként összejött a szerkó, az apja – attól tartva, hogy ellopják – nem engedte, hogy kincseit kivigye a családi házból.

A denaturált szesz illata
A kamasz fiú éveken át vívódott, hogy merre lépjen tovább. A sportra a zene miatt, a zenére a sport miatt nem jutott idő. Egymás mellett, fél gőzzel csinálta mindkettőt, de lassacskán kiderült, hogy a sportban bizony lenne keresnivalója. Előbb diszkoszvetésben jeleskedett, majd öt- és tízpróbázóként is jó eredményeket ért el. Az edzője folyamatosan számon kérte tőle a hiányzásait, miközben maga is jól ismerte ezt a helyzetet, hiszen egykor ő is ugyanebben a cipőben járt. Talán ezért történt, hogy egy alkalommal a sportpályáról hazafelé sétálva arról kezdett mesélni tanítványának, hogy a mozihíradó előtt látott egy dokumentumfilmet a hangszerkészítőkről. Mire Laci az edzésről hazaért, már tudta, hogy mi szeretne lenni.
Iskola helyett egyik nap egy Hajós utcai hangszerjavító műhelyében találta magát. Azonnal megcsapta a denaturált szesz szaga („illata!” – igazít ki a mester), fél napon keresztül csak nézelődött, közben kipróbálhatta a gyalupadot, a szerszámokat, és érezte, hogy jó a hangulat. Megtetszett a hely, így kötöttek ki apjával még aznap (!) a személyzeti osztályon. Rövid beszélgetés után Cseke László negyedikes gimnazista a Kozmosz Kultúrcikk és Fémárukat Gyártó Ipari Szövetkezet ipari tanulója lett. Ettől kezdve ment minden a maga útján: Laci leérettségizett a gimnáziumban, közben gyakorlatot szerzett a műhelyben.
A faipari szakiskolában eleinte nem tettek különbséget tagozatok között: minden diák a tanműhelyben kezdett. A kárpitostanoncok együtt tanultak a hangszerkészítőkkel. Később kettévált a csapat. László kitanulta a hangszerkészítés mesterfogásait. A kedvenc hangszer, a zongora javítására szakosodott. Ma már azt vallja, hogy a jó hangszerkészítő igazi titka a kiváló zenei hallás és a lelkiismeretes munka.

--pagebreak--

Szólóban a zongorával
A szfinxek nagy örömére a Kozmoszban a zongorajavítás és a cimbalomkészítés képviselte a „kultúrcikk” ágazatot. Lászlónak kiváló mester jutott, aki a komolyabb munkákba is bevonta. Tanulóként boldogan készített új pedált, pótolta a hangszerek lábait, sőt néha a politúrozást is rábízták. Néhány évvel később a felújított hangszerekkel maga utazott vissza az eredeti helyszínekre. Eldugott falvakat, vidéki zenei központokat és elegáns termeket ismert meg. És ha már ott volt, mindjárt fel is hangolta a zongorákat. Dolgoztak presszóknak és bároknak, szállodáknak, zeneiskoláknak és koncerttermeknek. Az állami üzletben eladott pianínók garanciális javítása is náluk történt. László pedig – aki nem zongorán, hanem zongorát kísért – húsz éven keresztül barangolt, ha nem is a Kozmosz, de az ország tájain.
Abban az időben már mindig több pénze volt, mint a barátainak. Nem titkolta, hogy besegített egy kisiparosnak, sőt olyan munkát is elvállalt, amit más visszautasított: lakásra járt zongorát bontani. A családi hangszerek egy része fölött eljárt az idő. Sok tulajdonosnak nem érte meg, hogy használhatatlan zongoráját elszállíttassa az emeleti lakásból. Elhívták tehát az ifjú hangszerészt, aki egyetlen óra alatt szétszedte, majd eltüntette a monstrumot. Nem hóhérként érkezett, valóban érdekelte a hangszer. A szétbontással ismerte meg igazán a fa- és páncéltőkés típusok felépítését. A boncolás után megőrzött, amit csak lehetett, így aztán ha egy szakembernek (vagy évekkel később egy dizájnernek) például egy paliszanderszínű, 47 centiméteres zongoralábra vagy más historikus alkatrészre volt szüksége, tudta, kihez kell fordulni.
Persze mindeközben történt néhány drámai epizód. Cseke úr ma sem felejtette el a zongora mellett álló 80 éves nénit 50 éves lányával és az unokával. Nézték, nézték, mit csinál, és amikor fogóval csipkedni kezdte a húrokat, egyszerre mindenki zokogni kezdett. Hasonlóan megrázó volt, amikor egy nyugdíjasházba hívták, hogy a beköltözött lakók hangszereit szedje szét. Ezt már ő sem bírta.

Újjászületnek a régi zongorák
A két szfinx emlékszik rá, hogy a Hajós utcai régi műhelyben sokáig nem változott semmi, de egy napon eljött az ideje, hogy Cseke László vegye át a vezetést. A keze alatt felnőtt egy új hangszerkészítő generáció. Közülük sokan elköszöntek és kisiparosként folytatták tovább. A műhely a végsőkig kitartott a Bohák rendszerű cimbalmok készítése, valamint a Bösendorferek, Försterek, Steinwayek és a többi neves és névtelen zongora gyógyítása mellett. A csapatban végül mindössze hárman maradtak: a Cseke testvérek – László és Gábor –, valamint Kovács Balázs. Nem a sérült hangszereken múlt, hogy javításuk ára ma már nem fedezte a mesterek megélhetését. A hangszerkészítőket azonban – ahogy a legjobb zongorákat – nem akármilyen fából faragták, s szenvedélyükről nem akarnak lemondani. Cseke úr az egykori műhelyben elegáns zongoratermet nyitott, de átellenben, a Zichy Jenő utcai pincében továbbra is születnek új cimbalmok és újjászületnek a régi zongorák.

Szöveg: Rojkó Annamária, fotó: Szilágyi Stefánia. Ez a cikk a 2012. évi februári számban jelent meg. Minden jog fenntartva.