Otto Mühl a huszadik század egyik legtöbb vitát gerjesztő figurája volt. A tehetséges képzőművész egy idő után úgy gondolta, a művészi kísérletezés az élet egyéb területén is feljogosítja radikális változtatásokra. Juliane Grossheim forgatott róla felkavaró dokumentumfilmet A kommuna gyermekei címmel.

A művészet és a botrány bűvöletében
Mühl 1925-ben született az osztrák Grodnauban.
A második világháborúban előbb a Hitlerjugend, majd a Wehrmacht tagjaként harcolt, részt vett az egyik legrettenetesebb hadműveletben, az ardenni csatában, s ez az esemény jelentősen befolyásolta később kibontakozó művészetét és gondolkodását. Egyetemi tanulmányai során nagy hatással volt rá a pszichoanalízis és a dadaizmus, megtalálta bennük művészete fő kifejezési eszközét: az ösztönök felszabadítását és a botrányt. Ezek jegyében a hatvanas évek elején többedmagával megalapította a Bécsi Akcionisták nevű képzőművészeti csoportot.
Az akcionisták elsődleges célja, lételeme a botránykeltés, a brutalitás provokatív és megalkuvást nem ismerő ábrázolása volt. A művészet számukra a lázadás és kísérletezgetés ideális terepének bizonyult, fantáziájuknak nem szabott határt társadalmi tabu vagy jó ízlésnek nevezett konformizmus. Csináltak festményeket, rövidfilmeket, fényképeket, borzoltak performanszokkal és akciókkal. Céljuk a szexuális perverziókon, a test megalázásán, az erőszak riasztó ábrázolásán keresztül az ösztönök totális kiélése, mindenféle sérthetetlen eszmény lerombolása volt. Mühlt erősen inspirálták harctéri tapasztalatai: a kiomló belek, a golyó vagy szurony ütötte, sárral lefröcskölt sebek sokkoló látványa alapeleme volt művészetének, de előszeretettel használta a vizelet, a sperma vagy a bélsár motívumát is.

Szép új világ
A hetvenes évek elején újító szándékaival áttért a társadalomalkotás ingoványosabb terepére. Olyan életformációt akart teremteni, amelyben megszűnik a szexuális és érzelmi kötöttség, valamint a magántulajdon, az abszolút szabadság pedig kirobbantja az emberből az alkotóképességet. Kivonult tehát a városból a burgenlandi Friedrichshofba, és megalkotta az AA-kommunát (Aktions Analytische Kommune), az önigazgató társadalom kicsinyített mását, melynek hagyománytagadása a hippizmus ideológiájában gyökerezett. A szerelem szabadságát, a test kultuszát, a magántulajdon megszűnését kínálta állampolgárainak, a később megszületett gyerekeknek pedig az önállóságra tanítás jegyében kötelező művészeti nevelést írt elő. Mühl az úgynevezett „gyermektermelési projekttel” egy új embertípust kívánt megvalósítani.
Abban a meggyőződésben, hogy az érzelmek és kötődések gátat szabnak az alkotó szellem szárnyalásának, a „művészi Übermenschből” gyökerestül ki akarta irtani a tartós emocionális kötődést. A kommuna legádázabb ellensége így a monogámia és a hagyományos, nukleáris családmodell lett, s kialakulásának megelőzésére Mühl nem habozott intézkedni: ha két ember egymásba szeretett, azonnal elválasztották őket egymástól, s a kommunában született gyerekeket is elkülönítették anyjuktól és apjuktól. A csecsemők világrajövetelük pillanatától senki és mindenki porontyai lettek, a szülőknek pedig kategorikusan megtiltották, hogy megközelítsék a gyermeküket, nehogy érzelmi kapocs létesüljön közöttük. Mühl kísérletező kedvét (például fiatalkorú lányokkal való szexuális visszaéléseit) nem bénították erkölcsi dilemmák.

Mühl-akció

A következmények
Grossheim 80 perces dokumentumfilmje arra keresi a választ, hogy mit eredményezett a következetesen kivitelezett ötlet. Felkereste a kommunában élők utódait, és alaposan kifaggatta őket a gyerekkorukról, a szüleikről, a felnőttéletükről. A rendező rengeteg archív anyagot használt, a burgenlandi farmon készített korabeli felvételek alapján így pontosan rekonstruálta, hol és milyen körülmények között nevelődtek ezek a fiatalok, gyerekkorukban művészi önkifejezés címén hogyan produkáltatták őket cirkuszi majmok módjára, miközben Mühl a páholyából nézte és osztályozta a teljesítményüket, mint római császárok a gladiátorok küzdelmét a Colosseumban.
Hogyan élték túl ezt a kártékony és beteges kísérletezgetést – valójában egy nyilvánvalóan nem teljesen épelméjű ember egyszemélyes diktatúráját? Vegyes a kép. A filmben felbukkanó huszonéves fiatalok művészek, zenészek, festők lettek, ami bizarr igazolása Mühl koncepciójának, ám megszállottsága oltárán több esetben odaveszett a mentális egészség, a lelki épség. Sokszor látunk keserű arcokat, tanúi vagyunk az intim párkapcsolattal szembeni bizalmatlanságnak, hallunk panaszkodást, csendes sírdogálást, vádló zokogást, sőt heves gyűlöletkitörést is. Többen mesélik el, milyen keserves volt vágyakozni az anyjuk ölelésére és egyedül szorongani át a félelmetes éjszakákat.
Másfelől viszont ezek a fiatalok bátrak, képesek mosolyogni és élvezni az életet. Visszalátogatnak a helyszínre, és szembenéznek az emlékeikkel: újra találkoznak a kommunából egykor kitiltott vagy elmenekült szüleikkel, akiknek megbocsátottak, és akikkel valódi kapcsolatot ápolnak, bizonyos emlékeknek pedig örülni is tudnak, hiszen így vagy úgy, de mégiscsak az volt az ő gyermekkoruk, életük meghatározó periódusa. Képesek higgadtan, fegyelmezetten elemezni a történéseket, de az irónia, a vicc, a paródia fegyverét is ügyesen fordítják szembe a traumatikus múlttal. Jól látszik, hogy számukra a film forgatása pszichoterápiának sem volt utolsó, a kibeszélés gyógyító, katartikus hatása ott tükröződik mindannyiuk tekintetében.
Az Emberi játszmák szerzője, Eric Berne tette népszerűvé a sorskönyvelmélet fogalmát: eszerint az ember gyermekkorában – bár nem tudatosan – élettervet készít az akkor megélt élményei alapján. A film szereplőinek igencsak szűkös jövőválasztékot kínált fel a kommuna, így valószínűleg nem írhatták bele sorskönyvükbe azt az életképet, amelyet Grossheim filmje utolsó beállításának választott. Egy csecsemőt ringató nő halk gitárpengetés ritmusára táncol: a táncos egy nagymama, a gitáros a kommuna egykori gyermeke, a kisbaba az immár szabadon dédelgetett unoka. Mühl kiábrándult kísérleti alanyai ők a hajdan kiirtandónak ítélt mikrocsaládi körben. A lágy snitt kemény kritikát mond a volt akcionista „szép új világáról”.
A társadalom nem ment el szó nélkül Mühl megváltásnak nevezett ámokfutása mellett. 1991-ben börtönbüntetésre ítélték fiatalkorúak veszélyeztetésének és szexuális zaklatásának vádjával, s a kommuna felbomlott. A történet főszereplője 7 évvel később szabadult. Most Portugáliában él, s élemedett kora és elhatalmasodó Parkinson-kórja ellenére töretlenül folytatja – „electric painting” néven – művészi tevékenységét. Sőt, létrehozott egy kommunát. Állítólag kísértetiesen hasonlít a burgenlandi modellre.

Szerző: Hegedűs Barbara, fotó:Europress. Ez a cikk a 2011. év májusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.