A bőrönd, ami túl gyorsan cserélt gazdát – avagy így (ne) lomizzon manapság az ember!

Peti unokatestvérem nagy gyűjtögető hírében áll, azt hiszem tőle kaptam kedvet évekkel ezelőtt a már ütött-kopott bútorok kipofozásához. Mindketten a belvárosban laktunk, viszont nem ugyanabban a kerületben, így más-más időpontra volt kiírva hozzánk az éves ingyenes lomtalanítás. Petire eddig nem volt jellemző, hogy bármit is kidobjon, inkább az, hogy innen-onnan összegyűjtögesse a kincseket, amiket aztán persze kérdéses, hogy felhasznál-e még valaha, vagy mennek az „egyszer még jó lesz” kategóriába a többi lom közé.
Nálunk már a végéhez közeledett a műsorszám, aminek rendkívül örültem, ugyanis napokig megközelíthetetlen volt a házunk előtti terület – nem csak autóval, hanem gyalogosan is. Folyton azt kellett néznem, hova lépek, és kivételesen nem a kutyagumi miatt. Azt hiszem, én semmit nem tettem ki a házunk elé, ellenben jó alaposan végigmustráltam az azévi felhozatalt.
A nagy elmélkedés közepette egyszer csak belém hasított, itt a nagy alkalom, hogy találjak egy kiszuperált régi bőröndöt és átalakítsam a kutyánk fekvőhelyévé. Attól fogva minden sarkon azt lestem, hátha látok egy, a célnak megfelelő darabot, de hiába. Sajnos nem találtam és másnapra már tényleg levonultak a kerületünkből a hulladékkal, ahogyan az elő volt írva. Pár nap szomorkodás után eszembe jutott, hogy még csak ezután következik a többi kerület és azokban is meg lehetne nézni.

– Itthon csak most kezdődött a lomizás és ne tudd meg milyen káosz van itt, alig tudom kitolni a kapunkon a bringámat.
– Vigyázz, hova kötöd, nehogy az is megtetszen valakinek!
– Haha, nyugi, addig felviszem a lakásba, amíg ez van – nevetett.
– Apropó, ha holnap átugrok, nem jössz el velem egy körre szétnézni, hátha találok egy bőröndöt a Nudlinak?
– Milyen bőröndöt? Utazóst?
– Aha, gondoltam csinálok belőle fekvőhelyet a kutyának.
-Jujj de jó, visszamész érte gyorsan? Mindegy milyen, nekem egy is elég! Csak beleférjen a Nudli!
-Oké, akkor most leteszlek, gyorsan megnézem megvan-e még!
Ezzel letette a telefont és levágtázott a harmadikról, hogy az Akácfa utcai lakás bejárata előtt tornyosuló „dzsumbujban” megtalálja a nekem szánt bőröndöt. Meglepve konstatálta azonban, hogy a röpke negyedóra alatt egy önjelölt halomőr ült a kupac tetején egy kopott piros sámlin, és úgy kihúzta magát, mintha ő lenne a fiatal Stallone a Rocky forgatásáról.

Itt azonban csak a lom forgott, az viszont a jelek szerint igen gyorsan, mert Peti már alig találta meg a kitett kofferokat. Mikor meglátta őket, odalépett és az egyiket kiemelte a rápakolt szemét alól. Kicsit leporolta és már indult volna vele be a lépcsőházba, amikor a testes „Sylvester” ráfüttyentett:
– Mit akarsz apám, nem ingyé’ van!
Peti próbált udvariasan válaszolni, mert nem akart ő balhéba keveredni.
– Bocsánat, de 20 perce tettem ki ide ezt a két bőröndöt, de a testvérem telefonált, hogy kell neki az egyik.
– Van róla papírod?
-Ööö, tessék? (Lássuk be, ettől mi sem kaptunk volna szikrát.)
– Jó, addig félreteszem neked.
-Köszönöm, nagyon kedves! (Peti, ahogyan ismerem, itt már alig bírhatta visszatartani a röhögést, de azért csak felment a lakásba valami fecniért.)
Gyorsan kinyomtatott a netről valami tulajdonilap-mintát: ahogy a billentyűzet engedte, ráírta, hogy „xy márkájú utazó bőrönd, gyártási szám 123789asd”. Gyorsan aláírta és már szaladt is le vele a kigyúrt „vagyonőrhöz”.
Az megvizsgálta a „hivatalos” papírt és így szólt:
– Jól van, vigyed! De csak az egyiket!
- Persze, csak erről van papírom, látja! – vágta rá Peti.
Ezzel kezet ráztak, Peti elindult a kutyám leendő fekhelyével felfelé, miközben fejét ingatva magában nevetett a lehetetlen szitun. Míg beütötte a kapukódot, még elcsípett egy alkufoszlányt a sarokról:
– Az a bőrönd? Az ötezer!
Ha a Nudli tudná, milyen értékes darabon nyújtózik el minden este...!