Nem így képzeltem el az életem, de nem adnám semmiért azt a belső utat, amely ide elvezetett.

Illúzió a latyakban
Holnap vége a télnek: felnőtt életem legnehezebb időszaka van mögöttem. Tavaly karácsonykor barátnőm vállán zokogtam – nem így képzeltem! Akkor törtem össze a rózsaszín szemüvegemet. Rájöttem: hiába bízom a közös jövőben, hiába várok összeszorított fogakkal, hogy jobb legyen, nem változik semmi sem. Nyolc hónapos volt a kislányom, a gyedből egyedül tartottam el a családomat, birkóztam a friss anyaság fizikai és lelki próbatételével, a férjem meg vagy kritizált, vagy a tévét nézte. „Nagyon zaklatottnak látom” – mondta a pszichológusom, amikor a szülés után először újra fölkerestem. Nem is tudtam, hogy ennyire kivagyok. Egy átvirrasztott éjszaka után végül fogtam a lányomat, egy csomag pelenkát, és elmenekültem.
Idő kellett és távolság, hogy megértsem: a férjem szerethető rosszfiúból pszichiátriai beteg lett. Minden erőfeszítésem sem elég, ha ő ezt nem látja be. Közös életünk léket kapott: ha nem szállok ki, együtt süllyedünk el. És ami a legfontosabb: nekem már nincs szükségem arra, hogy olyan emberrel éljek, aki mellett mindennap szenvednem kell.

Gyökerek
Messziről kell kezdenem: magamat, a kapcsolataimat úgy értettem meg, hogy egészen a gyerekkoromig visszanéztem. Anyu is, apu is jó emberek: együtt mégis csak emésztették egymást. Kilenc-tíz éves lehettem, mikor a komoly bajok elkezdődtek. Apu ivott. Emlékszem, ahogy napköziből hazafelé menet összeszorul a gyomrom, és azon imádkozom, bárcsak ma józan lenne, mikor hazaérek. De egyre ritkábban volt az. Eleinte csak a tekintete lett vizesebb, még éppcsak hogy érezni lehetett rajta az alkohol erjedt pinceszagát. De már akkor is gyűlöltem, hogy ilyen. Aztán teltek a hónapok, és az ital egyre jobban lemarta róla az embert. Igaz, soha nem ütött meg egyikünket sem, mégis rettegni kellett tőle. Az a szelíd ember, ahogy vadállattá lesz és hörögve tántorog eszelős tekintettel! Két évtized biztonságos távolságából és négy év terápiás munkájával még mindig gombóc van a torkomban, ha felidézem. Benne élni hogyan lehetett? Csak úgy, hogy – akárcsak anyu és a két testvérem – súlyosan sérültem. Ma már tudom, mi történik egy gyerekkel, ha szenvedélybeteg családban nő fel. Nem véletlen, hogy addiktológiai konzultáns lettem: a gyógyítást magamon kellett kezdenem. Az alkoholizmus nem egy ember, hanem egy család betegsége. Baj van az egész rendszerrel, és aki benne van, az nem ússza meg épen. Otthon minden az alkohol körül forgott: „Ittál? Ne igyál!” – hallottam ezerszer. Veszekedések, apu rohamos leépülése, könyörgés, elvonókúra, reménykedés, ígéretek, és kezdődik az egész elölről. Tíz éven át.
Egy jól működő családban a gyerek érzelmileg és fizikailag biztonságban van, a szülők közös bástyája óvja az életben. Nálunk nemhogy kiesett az egyik szülő a sorból, de még el is vont minden energiát, figyelmet. Anyu egyedül gürcölt ötünkért. Alkoholista férj, családfenntartás, három gyerek, háztartás... Hősies teljesítmény, utólag elismerem. De akkor csak azt láttam, hogy apu iszik, anyu meg űzött vad, én tehát nem számíthatok senkire.

Majd én mindent másképpen
Semmire nem vágytam jobban, mint hogy normális apám legyen, akit nem kell szégyellnem, normális családom, nyugalom, béke, figyelem, szeretet. Utólag ezt már nem kaphatom meg. Én azonban még teremthetek egészséges életet, egészséges családot, melegséget, biztonságot, harmonikus párkapcsolatot, erős bázist a gyerekeimnek. Hogy erre nem elég vágyni, azt a saját példámon tanultam meg.
Az otthonról hozott minta a vérünkké lesz: ha táplál, akkor is, ha mérgez, akkor is. Észre sem vesszük, mennyire a miénk, mennyire azonosulunk vele. Nem elég összeszedni minden erőnket és úgy dönteni: majd én megmutatom, majd én mindent másképpen! A pokolban nőttem fel: nekem ez lett természetes. Aki a poklot szokta meg, akárhogy szenvedett benne, magának is újra poklot teremt.

Nem tudja, hogyan lehetne másképp...
Amíg nem veszi magának a bátorságot, hogy szembenézzen a múltjával és meglássa benne a jelenét. Az én első, félig-meddig tudatos lépésem az volt, hogy jelentkeztem az addiktológiai konzultáns képzésre. Azt hittem, másoknak akarok segíteni. Itt, az önismereti csoportban mondták először a szemembe: „Társfüggő vagy.” „Te meg bolond” – gondoltam magamban, és legyintettem. Meg kellett érnem a felismerésre: miért akarom megmenteni részeges kedvesemet, miért tartok ki egy olyan kapcsolatban, ami több bánatot okoz, mint örömet.

A függő társa, a társfüggő
Másoltam a szüleimet. Otthon azt láttam, férfi és nő – apám és anyám – kapcsolata csak az alkoholról szól, ekörül forog minden. Apu ivott, és ez rossz volt mindenkinek, anyu mégis kitartott mellette. „Mi lenne vele, ha magára hagynám?” – kötözte meg a társfüggő félelme. Mindketten nyertek valamit ebből a pusztító helyzetből. Apu azt, hogy az egész család energiáját az ő betegsége kötötte le, nem kellett felelősséget vállalnia felnőtt önmagáért, és elkerülhette a valódi emberi közelséget, hiszen az alkoholista fél az intimitástól. Anyu pedig azt, hogy a beteg ember mellett ő lehetett a kompetens személy, miközben a mindent eluraló addikció elfedte saját problémáit. Csak mi, gyerekek nem nyertünk semmit sem.
A pokolnak úgy lett vége, hogy tíz év után anyu képes volt kilépni az ördögi játszmából. Elváltak: apu hosszú évek óta először találta magát szemben saját élete felelősségével – és tiszta lett.

Ez még nem a hepiend
Ezzel az örökséggel vágtam neki az életnek. Olyan társat választottam, akivel nehéz volt együtt lennem. Aki ugyan keményen dolgozott, de aztán minden este a haverokkal, a kocsmában végezte. Én meg aggódtam, kérleltem: úgy éreztem, meg kell mentenem. Pszichológushoz is miatta mentem el: hogyan segítsek? Lassan, nagyon lassan ért meg bennem, hogy az egyetlen ember, akin segíthetek és akin segítenem is kell: én magam vagyok. Végre felismertem, hogy igazat mondott a csoporttársam: társfüggő vagyok. A belátás az első lépés a gyógyuláshoz. Büszke voltam, hogy szüleim évtizedes drámájának újrajátszását ilyen szépen rövidre zártam, mert nem tudtam, hogy az útnak még csak az elején tartok.
Amikor a férjemet megismertem, minden ismerőse ijesztgetett, hogy milyen nehéz eset. Ezerszám mesélték a történeteket, mikor, hol, kivel, mennyire részegedett le, s ilyenkor miket művelt. De nekem nem tűnt különösebben veszélyesnek. A belém égett minta vezérelt: nehéz esetre volt szükségem. Persze én is valódi megértésre, igazi szeretetre vágytam, még nem láttam tisztán. Olyan társ kellett, aki mellett újraélhetem a gyerekkoromban megszokott feszültséget, aki mellett lehetetlen elérni az olyan nagyon vágyott közelséget. Ezt tanultam meg: aki fontos, akit szeretek, akitől az életem függ, annak fenyegető a közelsége.

Igen?
Azért az én rosszfiúm igyekezett: összeköltöztünk, és csak ritkán járt el, ritkán jött haza hajnalban részegen. Három év után megkérte a kezemet. Már nagyon akartam gyereket – ő még nem. „Majd öt év múlva” – tolta a családtervezést beláthatatlan távolba. Végtelen hosszú hónapok után aztán mégis engedett. Eljött velem a vizsgálatokra és úgy érezhettem: együtt várjuk a gyerekünket. Csak közben a munkáját veszítette el, és mintha dacolna, nem keresett újat. De akkor nem engedhettem meg magamnak, hogy ezen szorongjak. Bíztam a dolgok jóra fordulásában és élveztem
a várandósságomat. Szülés után rengeteget segített: megtehette, hiszen nem volt más dolga. Igazi társam volt az első három hónapban.
De aztán egyre jobban terhemre lett, hogy minden mozdulatomra árgus szemekkel figyel, és ahelyett, hogy munkát keresne, a szoptatásról okoskodik. Bezárkózott és egyre ellenségesebb lett: elmaradtunk a csekkekkel, én vásároltam, főztem, én sétáltam egyedül a kislányommal. Régóta nem aludtunk egy ágyban.

Újjászületés
Dzsungelharcos voltam: kezemben a pici lányommal kúsztam a bozótban, igyekezve, hogy neki ne essen baja, míg engem mindennap összevissza sebzett az az ember, akivel nem is olyan régen közös életre szerződtem. És akkor bensőm legmélyén megszólalt egy hang: Nézd, ez vagy te! A férjed lehúz, kihasznál, nem értékel! Erre vágysz? Ilyen életre?
Ott kuporogtam az illúzióm helyén tátongó semmiben. A több éves kitartó terápiás munka, a befelé figyelés képessége adott erőt, hogy meglássam: én vagyok az, aki csak ennyire becsülte önmagát! Én teremtettem magamnak ilyen életet! Mert nem tudtam szeretni másképpen. Mindennek össze kellett dőlnie, hogy szabad legyek.

Megjelent az Éva magazin 2010. áprilisi számában, Szöveg: Molnár Teréz, Fotó: Red dot