Körülöttünk egyre-másra dőlnek meg kikezdhetetlennek hitt kapcsolatok. Fejcsóválva hallgatjuk a legcifrább sztorikat családi csetepatékról, csődbe ment házasságokról, elrontott életekről. Talán a rengeteg elrettentő példa miatt is, de az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon egyre kevesebb házasságot kötnek, ezzel szemben az élettársi forma virágkorát éli.
Tévedés volna azt hinni, hogy a házasság intézményét 20–30 év múlva végleg kiszorítja az egyszerűbbnek titulált együttélés. A többség még mindig meg van róla győződve, hogy esküvő kell, a házasság jó dolog, emeli a párkapcsolat minőségét.
Az egyelőre (még) kisebbségben lévő élettársaknak azonban meggyőződése, hogy nincs az a szent fogadalom, amely összetarthat két embert, ha nem passzolnak egymáshoz.
Következzék hát három különböző nézet, három olyan párkapcsolat, ahol lényeges kérdés a házasságlevél léte vagy nemléte.

Biztos kötelékben
Dr. Bauer Viktor gyermekgyógyász és Simon Leila pszichológus története számokban: Nyolc éve ismerik egymást, ebből hét és fél éve élnek házasságban. Két gyermekük van, Bence hat-, Lili kétéves.
Nemcsak a nőknek ketyeg a biológiai órája – kezdi mosolyogva Viktor. – Én 28 éves korom körül lettem türelmetlen. Nem szerettem független lenni, tartozni akartam valakihez, megállapodni, megnősülni. Gyermekgyógyász vagyok, nap mint nap kicsikkel foglalkozom, egyre erősebben vágytam saját gyerekre. Azt mondják, az esküvőt igazán a nők akarják. Hát, akkor én vagyok a kivétel. Szerettem volna minél előbb megnősülni.
Leilát egy borvacsorán ismertem meg. Egyszerűen elvarázsolt a szépsége. Velem szemben ült az asztalnál, én pedig egész este nyomtam a lökött dumát. Le akartam nyűgözni, minden eszközzel próbáltam felhívni magamra a figyelmét – mint utóbb kiderült, ellenszenvesnek találta a harsányságomat. Elkértem a számát azzal, hogy találkozzunk. Nyilván udvariasságból, de rábólintott. Felhívtam. És mivel épp semmi jobb programja nem akadt, eljött. Ez történt szeptemberben. Októberben már együtt jártunk. Elvittem bemutatni a szüleimnek, apám félrehívott, és szokatlanul áradozott Leiláról, hogy szerinte „ő az”.
Minden klappolt. Alig pár hét ismeretség után már a gyerekvállalásról beszélgettünk. Kiderült, hogy ő is társra, családra vágyik. Azonosak voltak a céljaink, 
a vágyaink.
Egy novemberi napon elém jött a pályaudvarra kocsival, és az autóban megkértem a kezét. Nem volt különösebben magasztos pillanat. Szerettük egymást, együtt akartunk lenni, és tudtuk, hogy ehhez össze kell házasodnunk. Félreértés ne essék, ez a „kell” nem kényszer. Egyszerűen akartuk, hogy legyen meg a hivatalos ceremónia is, mert ez így természetes. Ha két ember szereti egymást és összepasszolnak, akkor megházasodnak. Szerintünk ez így normális.
Decemberben jegyeztem el. Leila szülei ragaszkodtak hozzá, hogy kössünk házassági szerződést. Ültünk feszengve az ügyvédi irodában, az esküvőnk előtt alig egy hónappal, és arról írtunk szerződést, hogyha elválunk, ki mit visz. Akkor nagyon méltatlannak éreztem a helyzetet, de ma már megértem a feleségem szüleinek bizalmatlanságát. Az idő azonban minket igazolt. Februárban volt az esküvőnk, egy évre rá megszületett Bence fiunk.
Divatos manapság szidni a házasság intézményét, maradi kispolgároknak bélyegezni azokat, akik (még) hisznek benne. Pedig a házasság magasabb szintű kapcsolati forma. Az együttélés intézménye valahogy alkalmibb, bizonytalanabb állapot. Ráadásul hiszem, hisszük, hogy egy gyereknek az az egészséges családmodell, ha apa és anya férj és feleség.
Bár az elején nehezen jött a számra a „feleségem” szó, büszke vagyok rá, hogy a férje vagyok. Nem a pasija, a barátja vagy az élettársa.

Az Éva magazin szeptemberi számában további két történetet és egy pszichológusi véleményt olvashatsz!
Szöveg: Svraka-Gévai Júlia, Fotó: Ellen von Unwerth / Art + Commerce
Éva magazin, 2009. szeptember. Minden jog fenntartva.