Sokan azt gondolják a jegygyűrű története legalább olyan messzire nyúlik vissza, mint a házasság intézménye, mások szerint pont olyan kapitalista agymosás, mint a karácsonyi megavásárlási dömping. Valójában a jegygyűrű történetét egészen a 13. századig tudjuk visszakövetni, mikor is III. Ince pápa elrendelte, hogy kötelező várakozási időt tartani az eljegyzés és az esküvő között. Ekkoriban még csak egy gyűrű létezett, az a bizonyos karika. Adta magát a lehetőség, hogy feltaláljuk magunknak az eljegyzési gyűrűt a hosszú böjtölési időszakra.

Azt is tudjuk, hogy a gyűrűt a bal kéz, negyedik ujján szokás hordani. Hogy ne tudnánk - óvodás korunk óta arra várunk, hogy egyszer valaki felhúzzon rá egyet. De miért pont erre az ujjra? Ez a szokás még az ókori görög és római hitből származik, miszerint a gyűrűsujjnál húzódik egy különleges ér, ami közvetlen összeköttetésben van a szívvel. Hogy egészen tudományosak legyünk: vena amoris. Ez a szebbik, romantikusabb változat, a másik elmélet szerint, mivel az emberek legtöbbje jobb kezes, így a bal kéz mint egy alsóbrendű kézként volt sokáig nyilvántartva. Na mi következik ebből? Ez a legjobb helye a menyasszonynak, aki amúgy is alsóbbrendű szerepet töltött be a ma már elmaradott nézetek szerint.

A női jegygyűrűk nemritkán szikrázó drágakövekkel, leggyakrabban gyémánttal vagy rubinnal, zafírral van díszítve. Ezen a ponton már nyilván üzletről van szó, hiszen a régi időkben sima, flanc és berakások nélkül készült egyszerű vas, bronz és persze arany gyűrűről beszélhettünk, mivel úgy gondoltál, ezek fejezik ki legjobban a tartós hosszú életű házasságot. A menőzést I. Miksa osztrák főherceg kezdte, aki akkora gyémántot ajándékozott a feleségének, hogy annak szikrázását talán még a holdról is látni lehetett. A drágakövek még sem váltak igazán népszerűvé, egészen addig, míg DeBeers nem csinált belőle státuszszimbólumot a 19. században. A szlogent mind jól ismerjük: "A gyémánt örök.". Végre valami...

És ezt láttad már?