Borítókép: Tiltakozom, tehát vagyok - Avagy miért jó, ha hagyjuk ellenkezni a gyereket? Forrás: Unsplash

Tiltakozom, tehát vagyok - Avagy miért jó, ha hagyjuk ellenkezni a gyereket?

Életkoronként másként, de meghatározó élménye a felnőtté válásnak a tiltakozás, a nemet mondás és elutasítás képessége. A szülőnek nehéz perceket szerez ugyan, de hosszú távon meghálálja magát, ha nem ellenkezünk: hagyjuk a gyereket ellenkezni.

A szülő-gyerek csörték – függetlenül attól, hogy kinek az akarata érvényesül végül – szükségesek az egészséges jellemfejlődéshez. Minden az első sírdogálással és az arra adott szülői reakciókkal indul, amikor megtanulja a baba, hogy sírással, tiltakozással kommunikálva megkapja azt, amire vágyik. Egyúttal az az érzés is rögzül, hogy képes hatni a külvilágra.

Már egyéves kor körül felerősödik a határozott nemet mondás, de igazán markánsan a „borzalmas kétéves” időszak alatt teljesedik ki, amikor a „nem” szócska látszólag mindenható varázserővel bír a járással, mások játékainak elorzásával és idegrendszerének borzolásával ismerkedő gyerekek számára. Büszkén üvöltik bárkinek az arcába, hogy „NEM, NEM, NEM!”, és a legkisebb ellenállásra is hisztivel reagálnak. Nagyon helyes! Csak így lehet gyakorolni a frissen megtalált és még nyers, képlékeny személyes autonómiát.

Újabb rohamra készülhetünk kilencéves kor környékén

Amikor már azt hittük, hogy végre sikerült megszelídíteni a gyermekünket, és elkezdett egészen civilizáltan viselkedni. Lehet vele például nyilvános helyen mutatkozni drámai színjátékok nélkül, és ért a szép szóból. Szertefoszlik azonban a törékeny idill a kiskamaszos nyegleség, a dacos hallgatás és sokszor érthetetlen ellenszegülés során. Ha eddig bármilyen ruhát felvett, most határozott ízlése (vagy ízléstelensége) kerget minket a sírba. Gyakran el sem árulja, hogy mi a baja, csak nemet mond, és folyamatosan tágítja a határokat. Ellenállása még egyszer lágyulhat, mielőtt elérkezik az igazi megpróbáltatás: a nagy kamaszkori lázadás.

Okkal lázadó

A primér nemet mondás és földön fetrengés korszaka szerencsére nem tart örökké. Miközben a kisgyerek megtanulja és megszokja, hogy mások elképzeléseivel szemben ő is képes érvényesíteni a saját akaratát, a kommunikációs módszerei is finomodnak és egyre összetettebbek lesznek. Roppant kreatívak tudnak lenni, ha ellenszegülésről van szó. Mielőtt döntünk a válaszlépésről, számoljunk háromig és jusson eszünkbe, mekkora jótétemény ez a személyiségfejlődésük szempontjából. Miért?
Az ellentmondás és lázadás fontos mérföldkő az egészséges elszakadás és önállósulás útján.

Mi mindent erősít a lázadás?

Bátorság – tudja, hogy nem értünk vele egyet, kivívja a szülők és más felnőttek haragját, akár a büntetést és megtorlást is reszkírozva;

Önrendelkezés – a tiltás ellenére is sikerül érvényesíteni az akaratát;

Sikerélmény – fontos az egészséges önbizalom kialakulása szempontjából;

Büszkeség – fontos lelki táplálék a törékeny önértékeléssel küszködő tinédzser számára;

Elszakadás – a szülőkről való leválás fájdalmas a gyermek számára is, amit megkönnyít a lázadás.

Hogyan gátolhatja a szülő az egészséges lázadást és az elszakadást?

Veszteségként megélve – a magánytól való félelemmel párosulva felülkerekedhet a szülőn a veszteség érzése, ami a gyermek számára önzésnek tűnik;

Túlzott támogatással – a gyereknek egyre inkább önmagára van szüksége, nem ránk;

Megalkuvással és túlkompenzációval – lehet, hogy húsz éve még mi szerettük volna ugyanígy megváltani a világot, de megalkuvásból nem tettük – most rajta a sor, ne akarjuk megkímélni a kockázatoktól;

Irigységgel – csúnyán hangzik, de sokszor csak ennyiről van szó: csodáljuk és irigyeljük a féktelen, fiatalos lendületet és végtelen energiát, amelyet ösztönösen igyekszünk tiltással elfojtani. Ne tegyük!

Korhatáros forradalom

Legyünk tehát megértőek és türelmesek, de ne legyünk cinkostársak.
Az odaadóan jó fej szülő és nevelő nem feltétlenül könnyíti meg az éppen forradalmi hevületben égő kamasz dolgát, aki úgy érzi, hogy lázadni csak neki van joga. Komplex érzelmi és szellemi játék ez ilyenkor, amelyben a felnőttnek csak sztereotíp statiszta szerep jut, és semmiképpen nem ő
a főszereplő. A végén még az ellen fog lázadni, hogy segítünk neki lázadni. Ha tiltakozást szervez, azzal a saját bátorságát és önrendelkezési jogát akarja bizonyítani, azt ő akarja elkönyvelni sikerélményként, ő akar büszke lenni rá. Ha az iskola és a szülők is beszállnak a buliba, akkor már nem is annyira érdekes. Hiányzik a veszély, a rizikó, az önálló kezdeményezés. Neki kell kiállni a barikádra, nélkülünk. Ilyenkor jobb, ha vaskalaposnak tűnünk, vagy csendben eltűrjük, hogy szerintünk „fölöslegesen a vesztébe rohan”.

Mégis kinek az élete?

A kamaszkori lázadás iszapbirkózása a végső elszakadás és önállósodás érzelmi megrázkódtatásának a fizikai és verbális megnyilvánulása. Az egyértelmű, hogy a gyermek kissé zajosan és fájdalmasan ugyan, de függetlenségre törekszik és a saját identitását szilárdítja meg ebben a kellemetlen pávatáncban. Azt viszont kevesen veszik észre, hogy a folyamat tükörképe a szülő fokozott függése a gyermekétől, akiből ez aztán kiváltja egy egészen másfajta öndefiníció vágyát és az identitása védelmét.

A galériában lévő anyaságról készült grafikákon biztosan Te is mosolyogni fogsz!