Történetének első része következik az ötlettől a kapcsolatfelvételig.

Negyvenhárom éves voltam, amikor végleg feladtam a teherbe esést. Több vetélésen voltam túl, a három lombik sem sikerült: mind a férjem, mind én az idegösszeomlás határán állva döntöttük el, hogy elég volt egyszer s mindenkorra. Nem akartuk teljesen kikészíteni az idegrendszerünket, sem annyira elhidegülni egymástól, hogy végül a válás legyen az egyetlen kiút.

Néhány évnyi testi-lelki regenerálódás után – sokat utaztunk, pihentünk, wellnesseztünk, új munkát próbáltunk ki -, amikor már elengedtem ezt a gyerekkérdést (vagy legalábbis azt hittem), egy régi jó barátnőmtől hallottam először a lehetőségről. A sógornője ugyanis hét hónapos terhes volt akkor – és már betöltötte az ötvenet. A tudat teljesen új reménnyel töltött el és a férjemet is felvillanyozta. Belenyugodtam ugyan, hogy nekem itt már nem osztanak lapot, de most felmerült a kérdés: talán mégsincs a kérdés egyszer s mindenkorra lezárva? Megtudtuk, hogy Magyarországon ez az eljárás jelenleg ugyan nem engedélyezett, de a kórház, ahol megcsinálják, nincs túl távol a határainktól. S hogy mennyire kell a zsebükbe nyúlni? Mélyen, de még elviselhető szintig. Leültünk hát, és gondosan kiszámoltuk, hogy majdnem az egészet tudjuk állni, az önrész mellé pedig valamennyit kölcsönkértünk a családtagoktól, akik nagyon megörültek, hogy új esély nyílik a teherbeesésemre, ezért természetesen kisegítettek minket.

Mikor az anyagi kérdések elrendeződtek, gyorsan írtam a klinikának. Gyorsan válaszoltak ők is, és átküldtek egy listát, benne jó sok kéréssel, ami a vizsgálatokat illeti. Két lehetőségünk volt: a petesejtdonor- vagy a donorembrió-program. Az első esetben a férjem spermájával termékenyítik meg egy fiatal nő petesejtjét, a másodikban – amennyiben például az ondó nem jó minőségű -, egy embriót „élesztenek fel”. Mi az első, jóval drágább, de genetikailag vonzóbb lehetőséget szeretnénk, de nem zárkózunk el a másodiktól sem, amennyiben a férjem „anyaga” nem bizonyul megfelelőnek.

A beavatkozást tehát mindenféle vizsgálat előzi meg. Az az igazság, hogy már előre rettegek az egésztől, az évek alatt lassan elalvó kétségeim újraéledtek. Azt hittem, hogy belenyugodtam abba, hogy nem lesz gyerekem, erre jön ez… Biztosan jó ötlet? Mi lesz, ha kiderül, hogy a dolog nem lehetséges? Mi lesz, ha kiderül, hogy még erre is alkalmatlan vagyok? Annyira szorongok a kudarctól, hogy inkább pszichológus segítségét kértem, akihez mindig eljárok hetente egyszer.

Jelenleg a férjemmel a konzultációra várunk. Elég rosszul alszom, fel-felriadok, kevésbé tudok a munkára koncentrálni. De tudom, hogy akarom ezt. Meg akarom próbálni. Aztán, ha nem sikerül… legalább nem adtam fel.

Mi izgatottan várjuk, mi lesz Ritával, úgyhogy a folytatás következik!

Addig is könyveket ajánlunk nektek szülésről, császármetszésről! Galériánkban megtalálod őket!