Ötvenezer karaktert műfordítottam tegnap. És annyit fogok ma. Nem azért, mert be akarok lépni az oltári menők klubjába. Hanem mert önismereti példabeszédbe illő módon harmadszor is sikerült belegázolnom ugyanabba a kib* folyóba.

Ugyanúgy csodálkozom, hogy „jé, vizes lett a valagam!”, mint a legelső alkalommal. Elmesélem, mi történt, bár előre szégyellem egy kicsit, hiszen sejtem, milyen ostobán nézhet ki leírva.

Na, szóval… ősszel bevállaltam egy ránézésre legalább nyolcszázötvenezer karakteres könyv fordítását úgy, hogy egyetlen szabad óra sem akadt a napjaimban. „Majd csinálok” – gondoltam. Ekképp kötöttem ki a józan ésszel felfoghatatlan elhavazottság stádiumában, amivel kapcsolatban pedig nem egyszer megfogadtam, hogy soha többé.

Még mielőtt megkérdőjelezhető szellemi állapotomban gyorsan megnyitnám a YouTube-ot, hogy Hernádi Judit a fülembe duruzsolja a Sohase mondd-ot

(késő, már megvolt), gyorsan segítek értelmezni az iménti adatot: eredeti szedésben hatszáz oldal a cucc, és egy átlagos magyar műfordító teljes munkaidőben napi tízezer karaktert produkál nagyjából. Adtam rá magamnak a másik négy melóm mellett három hónapot. Sőt, nyugodtan hátradőltem, hogy ez az idő milyen sok.

Ennyi erővel akár seggen is lecsúszhatnék a hegyoldalról, hogy aztán rácsodálkozzak: upsz, elszakadt a nadrágom. Vagy belenyúlhatnék a sercegő kókuszzsírba, hogy érezzem, mennyire forró. Esetleg szuicid hajlam nélkül is belehajthatnám a fejemet egy hurokba, s kirúghatnám magam alól a zsámolyt, mert elhatároztam, hogy az én nyakcsigolyámnak az fantasztikusan jó.

Szabad akaratomból, mindenféle külső ráhatás nélkül csináltam önromboló baromságot, miközben sziklaszilárd elképzelésem van róla, miként működhetne az életemben a munka-egyéb egyensúly.
„Miért?” – kérdezhetném vörös szemű, félzombi önmagamtól a tükör előtt. Kérdezem is, elvégre válasszal tartozom neki. Amit most alaposan leírok, hogy később a saját orrom alá tudjam dörgölni.

1. A pénzért

Én egy percig se titkoltam, hogy jól akarok keresni. Szépen haladok, az elmúlt hónapokban jelentős lépéseket tettem a cél felé.

De ettől még a lelkem mélyén ott motoszkál a kiscsaj, aki háromévnyi munkaviszony után döbbent rá a nyíregyházi teszkóban, hogy az órabéréért egy üveg kólát sem adnak.

Az is én voltam. Meg az is, aki utána nyolcvanért ingázott, később pedig szüneteltetgette a vállalkozását egy-egy hónapig, amikor az adó éppen több lett volna, mint a befolyt pénz.

Ezzel együtt sosem volt sanyarú a sorsom, mindig is szerencse kísért az utamon. Az anyagi bőség templomának küszöbén állva viszont most megtorpantam, és imádság helyett visszafordultam rárabolni a lóvéra.

2. A zsibbadásért

Ehhez a fordítósdihoz kaptam odafentről egy skillt. Száguld a kezem a billentyűzet fölött, ritkán állok meg szavakat keresgélni. Nem kell direkt módon megfogalmaznom a dolgokat, mert egyszerűen kizuttyannak és kész.

Az ilyen mennyiségű munka viszont olyan gyönyörűen érzéstelenít, hogy pókerarccal tudnék legóra lépni.

Ha valaki bekopogna, hogy kitört a harmadik világháború, bambán rávigyorognék, hogy örvendek, de még hatvan oldal hátravan, ergo hagyjon békén. (Nem, nem megyek semmiféle atombunkerbe, ahol nincs wifi.)

Nem tartozik a kedvenc hobbijaim közé a saját gondolataimtól meg érzéseimtől való menekülés, ám olyan konfliktushelyzeten vagyok túl(?), amit a kólás analógiánál maradva nem egy Pepsi-érzés elemezgetni.

Egy forró augusztus végi reggelen fél országnyi távolságra költöztem, gyerekből felnőtt lettem – noha a szüleim azt hitték, hogy önálló életképesség fikarcnyi jelét sem mutatva egyszer majd a házuk emeletén fogok családot alapítani. Annak a háznak az emeletén, amelyikhez momentán már kulcsom sincs. De egy kulturált, konfliktusmentes vendégstátuszt sikerült kijárni, tehát a mostani végigdolgozott karácsonyon kiválóan kaptam enni.

3. Az önigazolásért

Hogy én ezt meg tudom csinálni.
Műfordítói pályafutásom eddigi leghosszabb könyve, sorszám szerint a tizenharmadik.

Persze, a külső visszaigazolás is jólesik – szóval bárki nyugodtan kenegethet hájjal, nem fogok álszent módon pironkodni –, de az én szellemi üzemanyagom mégiscsak a belső motiváció. Csont nélkül keresztülvisz még azon a hatvan oldalon.

Hogy utána mindent magasról leszarva, kitárt karokkal rohanjak oda, ahol a felsorolás első pontjának tárgya magától értetődően áramlik, a másodikra már nincs szükség, a harmadikhoz meg elég a puszta elégedett létezés.

Ez a cikk először a szerző blogján jelent meg.